20. üzenet. A kérdező nemzedék.

Ha kérdezné ez a nemzedék, hogy a következő korszakról mit mondjon, akkor ugyanúgy válaszolnának sokan, ahogy talán maguk a kérdezők is, és kitérnének a válasz elől. Élete legnagyobb tévedéséről sem mondhatna sokat, aki nem is akar, és mert lehet, hogy épp a legkisebbre gondolna. Ezen kívül, hogy hogy miért nem beszél valaki, az összefügghet azzal amiért nem kérdez. Ahogy emlékezni tudunk és amiről mégsem beszélünk, az a profán világ közösségeihez kapcsol, annyira egyezményes és köztudottnak minősülhet, amennyire nem. A folyó szomorúsága a híd alatt nem jó asszociáció, talán mégis zúg a folyó, és hangja lenne hasonló ahhoz, ami Istenhez kapcsolhat, mert a folyó eredete és a tenger, egy hiánykérdés megválaszolása. Ami a szomorúságban ok, az a visszaható okságban örömhír. Amikor végtelenül egyszerű válaszok, már olyan egyszerűek, mint ennek a nemzedék kérdései és válaszai, amik a jelenben kútba esnek. Később fájó emlék, hogy felteszik nekünk ezt a kérdést, és ma kell választ adni. Ahogy a kútba esett szamarat miként lehet kimenteni, tehát ez a kérdés, és valóban a válasz ma is a közösségi egység mélyén megfogalmazódig, mint korábban. Elmaradó válaszaink valójában görcsök ma is, a civilizáció negatív tapasztalat, mégis elegyedhet a szivárvány derűjével. Életünk tévedéséről sokat mondani nem akarunk még, és lehet, hogy nem az a legnagyobb, amire gondolunk.

Pál apostol figyelmeztet a gondolatok fegyelmezésére, és jó okkal teszi, talán épp származása miatt. Ahogy a Tóra olvasásakor magunk is látjuk Mózes Isten előtt nem kedves haragját, meggondolatlan válaszát, amikor az engesztelés botjával a kőre ütött. Vizet fakasztott Meriba forrásánál, mert félt a nép haragjától (Szám 20,13). A harag ma is bőven terem megbocsájtható tettek töviseit. Ma is számon kérheti a lélek, a gondolat természetét, hogyha a nemes lelkület elvesztése veszéllyel jár, amit holnap a közösség is nehezen visel. Amit Noéval kötött szövetségében megígért Isten, az a nemes nemzetek, és nemzedékek sorának születése, ennek kezdete. A sötét felhők között feltetsző szivárványban megemlékezik majd arról, hogy vízözönnel nem pusztít ismét. Noé hitével érdemelte ki, hogy az „érthetetlen értelem” Bárkaépítője családjával túlélő lett, és minden nemes nemzedéknek értelmes elődje.

Az egység lelkülete, nem csak vágyra épít, mert van Isteni terv. Egyszerűen érthető, Isten emberi formában történt megjelenése sokaknak botrány, de létezik Isteni üdv terv, és azt sem értik, hogy a Gonosz nem ismeri el az Emberfiát, megprófétált eljövetelét. Hatalmát lázadásra akarja alapozni, mert személyesen létezik, és a bűnt az egyetlen valóságosan keletkező erőnek ismeri el. Nem mutatja meg kérdésként hogyan értelmezhető a kegyelmi állapot. Láttam, nem tudom testben, vagy testen kívül, a múlt és a jövő origójában, hogyan valósult meg a segítő kegyelem. Tanácstalan voltam, mert volt ismeretem arról, hogy a látásaimban az értelem ott van, és a hallás is, de maga a test, mint egy megkötözve. Aki a bűnre hajlik, az a tanács lelkének segítsége nélküli önértelem, vagy a személyes világkép saját korlátlansága. Vagy ahol a korlát maga a tanács lenne, ott a bűn zsoldja határozza a konfrontációról. Magam felismerhettem, töredezett formában ugyan, az igazságot, annak árnyékában. Kimondhatja a rossz gazda földjén lakó, hogy a hazugság rabszolgája a világ, és szabad a menekülő lehet. Nem áll messze egymástól a két állítás, ahogy a cáfolat sem.

Elutasítva a kegyelmet értékes formájában, áldásként nem jelentkezik az életben, és az ígéret távoli lesz. A gyermekáldás elmarad, átokká fordul azoknak, akik kimondják, hogy „nincs kegyelem”. A kérdezők soraiban sokakat ölnek meg. Az idősebb nemzedék vágyakozzon, hogy az élők száma gyarapodjon. A világ rabszolgáit fel fogják szólítani, hogy meneküljön szolgaságba, meneküljön a rossz gazda földjéről. A következő nemzedék, és a mostani sem érti, hogy hol van az új szolgaság határa. Ezt a helyet nem találja, akinek látomásba görcsölve, a múlt és a jövő origójában kell dönteni. Mert az igazság hangja, a jó tanács, a beszéd. Mert befogadják majd, mint szolgálatra az engedelmest, és a visszatérőt a jóban. A rossz gazda örökös nélkül fog meghalni, földje nem az engedetlené. Látom, aki a régi szolgálatában maradt az hall új szavakat, csak kinek háza-népe befogad, ha így döntött az fog gyarapodni az áldásban. Mert köztetek van, akit Ti nem ismertek, és az is aki „nem kegyelmez”. így szól a jó tanács hangja, és itt ér véget a leírás, ami a látomás első része.

Itt a látomásos házban ujjong a lelkem most, befogadtam a családomat, minden egyéb értelem nélkül, de értve most beszélünk idegen nyelven. A honnan hová kérdésére, egy angyal válaszol a kérdező nemzedéknek, akiket befogad a ház. A fogadott gyermek szava: „Amikor meghal a rossz gazda, örökös nélkül marad, és a hatalom démonjai sem maradnak ott, a földön, ami befogadta régi, és új nemzedéket. A menekültek nem örökölték meg a földet, csak birtokba veszik, akik a birtokot ismerték”. Beszéltek a szót hallók is, értelme ez: „Ne azoktól féljetek, akik megölik a testet, inkább azoktól, akik a testet és a lelket is megölhetik.” Kétértelmű vád, és figyelmeztetés: számon kérhető a lélek, a lelki ajándékok a megtéréssel a megszentelő kegyelem hatása alá kerülünk, amikor módunkban áll szabadon megvizsgálni, hogy milyen lelki ajándékokat kaptunk, és nem használunk, és melyeket nem kaptunk meg. Ha a kérdező nemzedék keresi a kutat, ahol szomját olthatja, és éppen a lelki halál dolgában tájékozatlan, akkor gyorsan lépni kell, mert a fogadott gyermek hatalma lehet. A jövő és a múlt is összetartó, originális irányban érlelődésben van, hasonlóan ahhoz, mikor az értelmi gyümölcs mutat rá a fára, és annak helyére, mint lelki ujj.

Áldás az Úrban!

Béke és szeretet.

Collatio Tomi

19. üzenet. A Lélek által várt nemzedék.

Elsőként a ráció profán logikája szerint mutatta meg magát az Úr, a Szentlélek által a az ígéretben, a prófétai szóban úgy, mint ami beteljesedett. Az Ige teste az Emberfia a jelenben lelki ajándékként közösségi egzisztencia lett. Az anyagi természetre mutató mondatban leegyszerűsíti a szakrálist a profán visszaható okságában, azt magyarázza. Hogyha a közvetítő szavak az atyákat is felébresztik és a gyermekeket megszólítják, akkor ezen a hídon indulhat ma is a tanítvány, és a beszéd fogja vezetni az író kezét. Hallottátok, hogy miként fejezem be munkám: „Ez vagy, meggyógyítottalak”? Az útjelzőhöz hasonló, aki érti miről van szó, tehát az atyák és a gyermekek, a jelent a profán halál ismerete nélkül, a hazugságban sem értik. A „hited gyógyított meg” szól valójában a Lélek. Így szól az Úr: „Szent Atyám, tartsd meg a te nevedben azokat, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi”. Az Egység lényegében mindvégig a beszédre szólítva mutatja meg a beszélőt, ahogy a ráció jelzi, a fenti jelben a téves hallást, amit nem ismert fel magától. Közössége kritizálja, amire a felismerés mutat. Hogy az atyák térjenek meg, részei maradnak a Lélek által épülő testnek, amit profán módon szemlélve kérdeznek, a beszélő mutat, aki közösséget fenntartja az ima segítségével. Az egzisztencia a Lélek útjelzője, ami a profán mondat erejére mutat, hogy értelmezési gyengeség miatt félre értelmezheti a tanítvány a „gyógyító” szavát. Mérlegelve, hogy a betegségeket szellemi erők is okozhatják a Lélek nem emeli magasba a kevés megtért maradékot, helyette az elcsendesedő beszéd tekintélyét fogja visszaállítani. Hogy a megerősödő némák az ígéretben megérteni tudják a régi szavakat. Tanítók, akik némán elszenvedik a keveset a sokban, az egyszerűbbet a semminél kevesebben. Az jelent és a tanítványi Egységet állítja majd helyre. Az ígéret hírének örömében beszél Egyről, aki a kőből feltörő vízről, a forrásról a folyó melletti a hídnál a szomjas keresőknek beszél, és akiknek célját a tenger is visszhangozza.

Felnőtt, mint egy kicsiny ág a többi ággal együtt, a Fiú nemzetsége, és koronát kapott, virágzott és gyümölcsöt hozott a felemelt szava. A fa tanítása ma is a prófétai szóban találja meg kezdeteit. Az atyák közben beszéltek, és mert titkot ki nem adnak, ezért a tanítványok jutnak el a hídhoz, a fogadott gyermek a Lélek várt és nemes nemzedéke. Látni fogják a lemetszettem is égő, és meg nem emésztett ágat, benne lesz a tűzben próbált korona, és akkor majd a kövek is megszólalnak, hallani fognak hangot a fák. Olyanok is, kikben maradt gyökérzet és élő kövek lettek, most termékenyek. Az ételben ott lesz a lelket tápláló erő, de sátrat ver a házzal szemben a beteg szenvedése. Ha az Egységben lesz a vágyakozás a Lélek szavaira, elhatalmasodik az ellenérzés. Ha az egység vágyát kínzó árnyékszerű életére fény derül, és a királyságból sem hiányzik már az Egy, mert semmi fog megmaradni annak árnyéka ott, ahol az ellenség nem maradt meg az Egyben. Mégis, ahol a profán szava reflektál még az ígéretre, magára és a közösségre, a kultúrákban megmarad szava. Ott kísérteni sem engedik az egységben az egy mélyén rejtőző szakállas megismerőt.

18. üzenet. Az Ige eleven új korszakába jutott.

Mikor az Ige eleven új korszakába jut, tapasztaljuk, hogy korlátlanul megnövekedett a kimondhatatlan szavak száma, mégis pontosítják a tárgyra mutatás biztonságát. Érthető magyarázat nélkül a beszéd szabadsága kérdéses, cáfolja az igazság eszméjét. Mert valójában öt témáról hallgatnak azok, akik egyet szabadon kitárgyalnak. Öt téma megmarad az önértelem igazságának, és csak egy lesz hazugság, miről épp szó van. Valójában a kor nem a civilizációról szól, ami önértelem igazságának válsága, a téma mégsem találkozik az önreflexióval. Inkább szeret célra tartani az ember, és valóban öt célra tartása tekinthető lövés nélkül is telitalálatnak. Nem beszélhetünk találatról, ha az ember rendre kiválasztja a téves hatodik célra tartást, amiről hallgatni kellene.

Előadás bevezetőjének írásra nem kérnek fel az emberek avatatlant. Ha a személyt megfelelőnek tartják, még kevésbé emelnek avatatlant maguk közé a hivatalos hirdetőoszlopokon. A közlés hiedelemre épül, bevezetőt avatott írhat Egy Isten hit ma támadott. Katolikus atya a napokban a templomtérben a hitre jutott prostituáltra mutatott rá, mint a kivételre. Az eredeti tanítás egyértelmű rámutatás, irányát követe figyelmeztetni akartam az atyát a fogadott gyermekség tágabb értelmére. Őszintén beláttam, hogy jobban teszem, ha nem csinálok magamból sem olyan szenteskedő írástudót, aki még vizet sem önt a házába betérő Jézus lábára, miközben a hívővé lett prostituált illatos olajjal kente meg az Úr lábát, ahogy Lukács evangéliumában olvasható. Van, aki megkülönböztesse a hívőket, a láb megkenése búcsú annak, aki járja az útját a keresztre feszítés felé, az Emberfiának. Az Ige a cselekvés szavait megtalálja, közben mutat rá tárgyára. A bűnbánat fontossága és a vallás támadottsága a tény, mégis a fogadott gyermek számíthat örökségére.

Az ember királyi énje, az Ige élő új korszakában, a kimondható szavak sokasága miatt eltévedő és megtérő irányt mutathat. A tévedés mesze vihet, a megtérés közelséghez, akkor a rákérdezés megszokott visszautasítása fájó realitás. Bevezetőnek írása nem megfelelő személytől, csak célra tartás. Ha a lelkeket Lélekhordozóvá lehet lenni, elküldi a Lelket a rákérdező királyi én az egzisztenciának, hogy hordozza. Megkereshet így egzisztenciánk még nagyobb bajnokot, aki hitében majd feloldódik. Az elmének hitében szabad választása van, csak a szolgáló énjét nem tagadhatja meg, akit személyessé tehet. Az alany, aki kenyeret és bort kap, alanyi voltában osztja meg. Azt áldja, és ha szétosztja oda mutat, a kitáruló kapura, ahol kezdődött a szolgasága. Ha a szolga törvénye örömhír lesz, és a szolgálat a törvény betöltése éppen az, aki szolganépének megfeszítettje, akkor a kollektivista, demokratának nevezett kísérteties személy nem lehet realista, mikor hasonlít imperátor önmagára. Meghasonlott korok tanúja nem tud megtérni a királyi énhez, hitre tanítani sem fog, ha nem az Igére kérdez, és nem mondja ki, megtérek hozzád Uram. Aki Lélekhordozásra nem vállalkozik, az taníthatja a Lelkes egzisztenciát moralizálva?

Mi az Ige elevensége, ha a realitás, hogy Római Péter lája a pusztulást, és a Rómát fenyegető veszélyt. Rákérdezhet arra, hogy ez a fenyegetettség jelen idejű, és milyen jellegű? Lehetséges, hogy a múltban történése lett az Ige, és beteljesít egy mondatot, ami nyilvánvalóan mai folyamat, mert túlságosan egyszerű, vagy épp nagyon összetett jelenséget mondott ki. Korunkban a fenyegetettség, és az veszély leplezésének ténye is nagyon valóságos, ugyanis a jelenségeket olyan mértékű komplexitásban láthatja a világ, hogy nem akar, nem tud hinni az igazság egyszerűségében, és erejében. A szabad akarat értéke miatt, egy korszakhatárt, vagy a világ végét rákérdezés helyett visszamutatással lehet időszerűvé tenni. A rámutatás visszaható oksági viszony, hitbéli természetű, hirdetés, ha az ígért öröm beteljesedése. Másrészt elsőként mindig a hitre lehet és kell kérdezni, mert hallásból van a hit, és hit kérdése miatt a válasz is konkrét lesz. Ha nem kérdezünk, és ez a valós, akkor viszont nem érthetjük meg a bekövetkezett események „időszerűségét”. A pusztítás közelsége annak a veszélye, hiszen a jelen nem kérdez vissza a jövőre, az isteni ígéret látott terveire, hogy a „múltbeli eseményben” lássuk a mai fenyegetettséget. Ha igaz, hogy nincs belátás a hit nélkül, akkor az sem elképzelhetetlen, hogy az Isten meghaladhatatlan bizalma miatt, az emberen keresztül nyilvánvalóvá tehet valamit, ami létezett az Isteni tervben, de az ember miatt nem valósult meg. Mondható, hogy a megvalósult hittanítások részleteiben visszautalva emlékezetnek a múltra, és a profán jelenre. Ígéretet kaphat az ember az Istentől, mégis az ígéret számára idővel értelmezhetetlen. Nincs elhatározva a pusztulás, Római Péterre ezért hivatkozom, mert az időkben megvilágosítva lesz az Isteni terv olyan formában, ami változtat az „időszerűségen”. Rá lehet kérdezni Isten tervére az írásokban, mert ahogy a megváltás történelmi eseménye jövő idejű, úgy jelen idejű lehet okozatában. Idehozhatnám a gyermekkori emlékemet, aki akarja értelmezze. Három titkot kellene leírnom, és nem tehetem, mert az első annyira egyszerű, hogy a következő kettő fényében súlytalanná válna, és ha mégis megkísérelném a három titkot egybefoglalni, elveszne a lényeg, amire ezek a titkok együtt rámutatnak. Ezek így ismereti titkok maradnak, említve azért érthetők.

Kisiskolás voltam, és házacskát építettem egy ecetfa ágai közé. Az ecetfa törékeny, ezért le kellett bontanom. Ami lelki válságot okozott, úgy éltem meg, mintha a fáról levezérelt volna a felnőtt logika, és úszni sem tanultam meg a lelki görcs miatt. Hozzá tartozik az én Noé bárkám építésének előzményeihez, ami az ecetfa ágai között valóságos volt bizonyos értelemben, ugyanis a ház pincéjét, az alagsort, minden esőzés alkalmával elöntötte a víz. A Lélek keresztség után, a szemináriumi teremben értettem meg, hogy lehet egy új iránya a titkoknak. Nekem a kisház biztonságot jelentett, mint az a hegy, ahol megfeneklett Noé bárkája a vízözön után, ahogy leírták. Ide menekültem az esőzés után. A bontás után lélekben mindig lefele tekintettem, mégsem néztem vissza a „rossz emlékre”. A szeminárium után, bizonyos értelemben már két irányba tekintve látom, hogy Ararát hegy rajta a Bárkával nem biztosabb hely, mint az ecetfa. Az ismeret feloldhat lelki görcsöket, ahogy a Bárkából is ki kell jönni.

17.üzenet. Eltakar kegyelemmel az Úr, és felöltöztet.

Máriát szemlélem, és még elképzelni sem akartam új szellemi kihívások létezését. Eltakar kegyelemmel az Úr és felöltöztet. A folyamat a rendszerhiba felismerésének készségét feltételezi, más síkon amikor elérkezik az idő arra, hogy a szellemi világ új kihívásai a megkülönböztetés segítségével elhelyezhetők a készségen belül. Ha jelét adnák azok a személyek kiknek világképe elég komplexnek látszik, és elfogadottságuk általánosnak mondható most jeleskednének a készségben. Láttam, hogy mégsem adják jelét a „civilizáció” vége után, hogy a készség az identitás belső problematikája. Miközben gyermekként szemléltek, nem teljesítményt vártak tőlem, ahogy maguktól sem, inkább olyasmit, ami az elvesztett időkben általánosan elmondható lett volna. A világ felül nézi, amit az alsóbb uralom nem ismerhet el. Amit a közösségi és személyes identitások lehetőségnek mutatnak és épp a „civilizációs önazonosságban” nem feltételeznek, azt tárgyias formában imádják. Új kérdések felszínre kerülése nem látható időben, amikor az Identitások válaszreflexe az Identitásra szűkül.

A lelki halál közelsége képzeteket nem keres az egyetemes kihívásról. Aki a szív gondolatát rendre, restség miatt az elmébe nem emeli fel, annak lelki kérdésekre adott válaszai gyengék, vagy hamis megoldások lesznek, sokan pozitívnak mondják a megkerülő magatartást. A gyakorlat erős ellentmondó tévképzeteket fedez fel. Ahogy a Teremtett világ sem képzelhető el a világban összetartó erő nélkül. A racionális tudati reflex is sugallja, hogy a rombolás sem fenyegető, mert minden áthárítható, és a világnak nincs is ura. A közösség magát pusztíthatja el, éppen ott, ahol eluralkodott a civilizációs kényszer. Az a pillanat, amikor Máriára néztem, behívott ebbe a világba. Valójában beszélni kezdett, és a megszólítható világban találtam magam. Ott, ahol a civilizációs kényszer kényelmesen elismeri a közös bűnt, ami áthárítható is lesz. És ezért létezhet a háttérben a sötét erő, ami sorozatban elfeledi, és nem vállalja magára a személyes tévedéseket a szabadság kiégetett csarnokaiban, ha hazug módon abszolutizálja sajátjaként. Te az én bűnöm vagy mondta, akinek azt válaszoltam, én a vétkedben vagyok bűnös. Aki nem tartozhat ide a sötét térbe, mondta a világ, az hazug marad. Ezután házasságot kötöttünk Máriával.

Amikor a kis tévedést tudomásul vehetné az ember, de kényelmesen áthárítja, akkor már a gyilkosságot is át fogja hárítani a rendszerre. A néma kényelmes álláspontját egy gyakorlati példában kérdőjelezi meg a világ maga. Ha elkezdi gyermekségét, gyermekeinek naiv fiatalságát a múltban látni minden nemzedék, akkor a világ önleleplező történetét látja, amikor elveszti a fogadott gyermekség képzetét. Ez a nemzedék, képtelen új felnőtt életet táplálni, ha maga is felnőtt. A Teremtő látta a kezdeteket, a mélységeket sötét vizeit, mely felett már akkor a Lélek lebegett. És nem hárította a Lélekre a rendszerhibát, ahogy ez a nemzedék kérdőjelezi meg a világot. Ki lett szólítva a világ a teremtésben a sötétségből, amikor az Úr felöltöztette. Mikor Mária a világ szellemei között igent mondott, én is beszélni kezdtem, felöltözve meghallottam Máriát is. A befogadott az első szóra vissza tud kérdezni.

16. üzenet. Általános jelenség.

Általános jelenség, amit a megnyilvánulás kényszere okoz, amikor az egyén reflektál valamilyen dolog mibenlétére, és provokálónak érzi, ha más formában valami hasonló kapcsolatba hozható vele. Az ember ezért rendre elhárító módon kezeli a kihívást, miközben szívesen mutatna rá, mint egy kiválasztott, szinte megisteniesült szerepére, sajátjaként értelmez olyan nézetet mivel a nagyvilág úgy tekintene rá, mint amit elhárító módon nem nyilvánít ki. A nemzetek hasonlítani akarnak a tévesen civilizációnak nevezett összetett valóságra, olyannak látva, amit önmagára vezethet vissza. Benne van az egzisztencia, a kozmoszban mutató teleszkópjával, és a „belül lévő” nagysága ellenére sem akarja megtanulni, hogyan tud „magára hagyottan” reflektálni a kicsire és a nagyra. A Lélek és az egzisztencia hordozza a születés előtt, vagy az egyén az élete vége után, egy reflexiós kényszert. Amikor eleven lehetne az ember nem ismeri még a dimenziókat, nem tudhatja azt a tudást, amivel majd érvelni fog. Még fél attól, hogy porból lett és porrá lesz, mert érzi még az Egy létezőt, aki Szellem Test és Lélek. Vagyis a személy, aki a maga örömére olyan világot teremtett, mely az embert, a személyes én szabad akarata miatt Egységre is szólítja különleges módon, nem szétválasztva van beleszőve egy örömhírbe. A természet fonákjával együtt létezik, ahogy látható, mint a nem létezők egysége, a nem létező egyben. Amikor a jó és a rossz kérdésével kell foglalkoznia, a kereső attitűd már nem helyezi előtérbe azt, hogy hajlamos előbbre helyezni tapasztalatát a természetes állapot-béli kötelességnek. A teremtés jelensége, két tudást feltételez, ezért találja mega „kereső” és az „ismerő” a másikat. Mégis, a régi tudás az újhoz hasonlóan egy töredezettségre hajlamos memóriahordozóba van elmentve. A jelen a múlt és a jövő kiolvashatóvá tehető a nehézségek ellenére, mert egzisztenciájának speciális ismerete nem beszűkíti az embert, és a transzcendens önreflexió által lelkiségét is elővételezheti.

A közösségi és személyes identitások időben folytonosak és változnak, lelki ismeret és az egzisztencia önmagára mutató memóriaképe mégis töredezett. Létezik a jó és a rossz megkülönböztetésének isteni, nem kiérdemelhető adománya, ami nem írja felül az ember állapot-béli szabad akaratát, ezért Egy válaszra transzcendens módon visszakérdezhet a kereső, mert így is realitás tudás lesz az eredmény. Megtalálható az önreflexióban a lehetséges válasz, ami esetleg több válaszhoz is hasonlít, mégis egyedi formában jelentkezik. Tudomásul tudja venni az én, hogy az Egyben megtalálható az Egységes válasz, a memóriahordozóban több válasz és kérdés lehet. A „civilizáció” egy transzcendens válasza csak a hozzáféréstől függ, mert az ismeret mennyisége az identitások korlátjai, ami lehet a memória miatt rendszerhalál. Átmenetileg, ami megszüntet, a kereső hitben úgy marad élő, ha a megszólítás gyakorlata megmarad.

A kérdések átfordíthatóvá vannak téve, amíg a pornak és hamunak tetszik ki a jó ábrázolata. Mert aki a jövőben és a múltban is tetszeleghet, az Egy teremtő elevenebb választ még az életben, vagyis a jelen időben. Ahol a szellem, a test és lélek Egy, három személynek tekinthető a beteljesedő hitben, és a tények kényszerítő ereje nem elégséges válasz. A kérdező nyit ajtót a válasznak, mert a kopogtatás önmaga is jó hír.

Az élő beszéd köztes állapotban látszólagos eredményekhez köt, és az Ige jelöli ki a cselekvés irányát, mert az igék vezetnek tárgyszerűséghez. A folyamatokban látható meg milyen Erős és mérhetetlenül bölcs megnyilvánuló személyes Isten. Aki Jézus példa-beszédeben, az egyszerűben akarja megérteni valóságot, élő kövekkel épít, ahogy a tanítványai is élő kövek lettek. Jézus apostolait elküldte Isten országának közelségét hirdetni. Általános jelenség, hogy a javakra törekvő ember hamar elveszíti kereső hitét, a személyes és kopogtató Egyben már folyamatként tudja felismerni a történelem Istenét. A szegények azok, akik ajtajukat inkább kitárják a kopogtatónak.

15. üzenet. Jézus Urunk megmutatja ebben az órában...

Jézus Krisztus Urunk hirdette az öröm hírét azoknak is akik meg akarnak lenni Ő nélküle, akik a földi élvezetbe helyezik végső célt, vagy már felforgatták az értékek rendjét. Megmutatja ebben az órában, hogy az anyagi rend a mennyiséggel kárpótolja magát a földi javak silányságáért, és akkor az anyagi javak felosztásának szabadsága nem orvosság. Ha ez adna boldogságot, akkor is megtartják silány természetüket az anyagi javak, mert az emberi lélek is megtartja a maga természetét, és ez messze fölülhaladja amazokat. Vissza kell térnünk az egy szükségeshez! Szent Ágoston világosan rámutat, hogy míg ugyanazok az anyagi javak nem lehetnek egy időben többeknek a teljes birtokában, addig a szellemi javakkal éppen ellenkezőleg állunk.

Az „ismeret” közel hozza egy végső terv szerint a szellemi kiteljesedés korát az öröm hírével. Ha a tudás lelki adománya nélkül a jövője mégis örömtelen lesz, akkor a lélek elsőként veszti el képességét, hogy sokféleségét kegyelmi állapotban szemlélje. Ugyanekkor amikor képes lett „kész világképével” az ember arra, hogy az öröm ígéretét szemlélje, meg is semmisítheti az örömöt, ha nem az ígéret szerint vizsgálja. Érzékelhető a teremtett világban az emberi személy, egyéni és sajátosan rá jellemző szellemi öröksége nélkül is, hogyha korábban kiűzte a lelki embert a tudati anyagból. Épp az a lelki ember hiányzik a tudati anyagnak, aki Lélekhordozóként egy korszak határán, valamely módon még Egységes szellemben, és Egy nagyon komplex szabadságban élt, miközben Egzisztenciáját, valamilyen anyagi keretben kiteljesítette.

Amikor az eredetileg gazdag szellemi világ szavakat akart adni az ember "szájába", tervének eredménye megszólal, ha az emberi visszhang visszakérdezhet a gazdájára. Ha a gazda gonoszul emlékszik az ígéretére, és sorsközösséget fogad az ellenséges lélekkel a hatalmaskodó szellem, akkor tudati anyag halála után, már csak engedetlen lelkek állnak szemben az ellenséges új világgal, és nem akarják a silány anyagi jutalmat. Tehát, ha visszautal az Egy szellemi létezőre valaki, az joggal kopogtat ebben az órában, mert nem vezet vissza semmi, nagy szárazság és a tűz miatt a régi szavakhoz, kell az otthonosság a sivatagban, mint élő víz az élő kőnek. Ha az Egység szelleme él, befogadás van. „Aki prófétát fogad be azért, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz, az igaz ember jutalmában részesül”. Akik megosztják a befogadásban a királyság ismeretét, azoknak Krisztus Urunk megmutatja ebben az órában, hogy a pusztában is beteljesedett a végső idő.

14. üzenet. Leveszi a szó, az arcát takaró fátyolt.

Még nem terjeszkedett túl a gazdátlan vegetáció, láthatók a gazdák engedélyével a civilizáció gyümölcsei. Ami értelmet nyert, az most újjáalakul, a figyelmeztetésből biztatás, a biztatásból figyelmeztetés lehet. A kívánatos szavak, és helyesnek mondott cselekvés iránya az engedetlenség kisszerűsége, mint eddig magyarázza fátyla mögül, amit még kevésbé tud megváltoztatni, mint korábban. Ez már látható, és a körökbe szorult emberek is látják, hogyha vélnek látni valamit úgy, mint ami majd lesz, akkor láthatniuk kell azt is, ami volt. A teremtett világ nem múlt el, és a korszakok határai kellene vizsgálni, hogy a hamis egység mit tett nevetségessé, és láttató alakjai miként működtek személyében. A készséges, és még inkább fél-kész világ, most a boldogság apostolának fátylán keresztül egy korszak elején újra megszólítja, mégis valójában a korszakokról is beszélni fog, még ha fel is kel ellene a világ. Mert akik nem látták a közelmúlt, és a a régi korok homályos elfátyolozott szavai mögött a személyest, most a cselekvést kifejező szavak miatt mondatok formálta homályos részleteket látva leveszik fátylaikat és rákérdeznek az Igére. Rossz ház elejét rossz szó ne érje.

Az Identitások léteznek, a keresését a saját identitásra is kiterjesztő felszabadító lesz. Az Egzisztencia és Lélek hordozása, együttes meghatározottsága már személyes belátás eredménye. Az egymást feltételező két fogalmat nemes utódok együtt értelmezni várható jó kimenettel, ha nem akkor háború lesz. Ugyanis a periférikus tudatba szoruló egyéni lelki dráma és közösségi egzisztenciája az embert minden esetnem megrostál, amennyiben állapot-béli kötelességeit ellátni akarja. Mert a királyságában Egységben mutatkozik meg az Egy, és talán az anyag világ sem állítja ennek ellenkezőjét, amikor kiszabadul a nagyvilágba, és bevonul cellamagányába.  Az első isteni kötött szövetségben, az eszmélet homloktérbe ott van Noé története, vagyis az özönvíz büntetése, és ott van Isten ígérete. Az ígéretet, hogy nem lesz ilyen büntetés többé, hogy a kipusztult emberiség helyett, az új és nemes nemzetekben való újjáéledés jön a Bárkából történt kivonulás után.
.
Tehát a Bárka cellamagánya után szabadulás jön a népekre. Így „Aki prófétát fogad be azért, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz, az igaz ember jutalmában részesül.” Lássátok meg, az apostoli küldetés természetét: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” Az apostolok bárányként, tehát minden földi hatalom nélkül, a népek közé vannak elküldve, ismerik nyelvüket és nem aggódnak, mert velük a Lélekhordozás ereje, a megújulásban, ami megtanítja őket, hogy mit kell mondaniuk. A beszéden a megölt bárány szava által a „sivatagba kikergetett” bárányok a befogadók, az „igaz ember” és a „próféta” jutalmát kapják.

Római Péter, a boldogság apostol, már tudja, hogy a hitkörökben a hamis egység, és nevetség bábja amikor megmutatkozik meg is bukik. Tanítvány a befogadásra képes ember, megtérő és térítő királyi természet, akinek kis időt várnia kell a megértésben. A majd látható fátyol lehull minden szóról, és ami takarja, nem fedi majd. Egybe fogva és egyszerre, levetkőztethető a kultikus régi hit, mert korszakokban mérhető az idők vége, ugyanis a profán világ megméri az éllapot-béli tetteket mértékkel. Nem azért hallgat el a vádló, mert bűntelenek a vádlottak, inkább azért, mert nem maradnak befogadók a magukat befogadóknak mondók, és a halál ezután azzá lesz, ami. A fedetlen, és kendőzetlen Egység, Istennek élő szövétneke által, a körökben rámutat még Izsák örökségére, épp a próféták által, és Izmael örökségére az igaz által. Aki a hitetlenséget vádolja, maga is hitetlen. Vagy fordítva nincs új világvallás, ahol a híveik köreiben rendnek számít a kirekesztés, paradicsom látszólagos egysége. Ahol büntetés van hazudva, ott a vád is hamis. Aki nem hisz a világvallásban ma, mert igaz, és az igazság elfogadásában jeleskedik, az a régit se mondja hamisnak, mert lesznek olyanok, akik a prófétai szót elfogadták majd. A köreiben nem gyenge új világvallás szavait nem visszhangozza semmi, csak a szavak, amiket halálos fátyol takar.

13.üzenet. Lássátok a szavakat.

Tudom ma már a növekedésről, hogy nem az oly kitüntetőnek látszó civilizáció öröksége, és csak a kihívás eseményével hoz kapcsolatba, ami a felnőttségben az egzisztencia és lelki erő érlelődése. Közel az idő, ami olyan világképet kínál, ami még megfelel a gyermekkor önértelműségének, vagy következik abból. Mégis a megtérés eseményéhez hasonlóan a fél-kész világba szólít ki, ahol a még belebeszélni tanító önértelem „diadalát” felcseréli az „egységesen egyszerű”. A közeli jövőt kíséri a kiszáradt világban élve, a készség látszata, amit megtudunk, hogy nem csak forrásaink apadnak el, de tűz is fog pusztítani. A kövek beépülnek alapjaikba, és a növekedés félig égett fáit hordják a még áradó folyók a tengerbe. A vizek már nem a forrásból, hanem a kopár hegyekből zúdulnak alá. Az Ararát magasából az égés nyomai látszanak, és a tetők burkolata sem látszanak, mert ami fent volt leesett, az élő kövek is üres medencékben növesztik a bennük vetett magot. Hasonlóan a lelki drámák, nem lesznek beszédtémák már a periférián, és a tudat tisztának véli, ami töredékes természetű. Lesz kiszólítás, mint kezdetben, fényességbe nézve lássátok a szavakat. Lássátok a szavakat, mert ahogy a világba hívás megszólító volt, és amilyen töredékes a vége, a megtérés is töredezett, és ha a növekedés kezdete, érzékeli a képeket és a hangokat, olvasva cselekedjétek azt, aminek sikere ma lehetségesnek látszik. A világ lelki drámákat él meg, amit képekben és hangokban vetít ki. Ne higgyétek, hogy a drámákban játszotok. Oda törekedjetek, amiben benne vagytok, ha csak töredékes ismerettel is, az Egység királyságában állapot béli kötelesség van, és a készség is kell.

Megtérés előtt már az Egy tekintete előtt voltam, az Egy folytatódó látomásai addig tartottak amíg a múlt idő köszöntött. Az Egy kegyelme mellett engedelmesen a „civilizációt” akartam megtalálni, miközben hazug létezését ismertem, félrevezetett, és kinevetett a hátam mögött. Személyes önmagát még nem mutatta meg. Most tudom, hogy látásban régen ismerem az embert, a bűnök zsoldját lelki drámáikat. Megtérés után kezdett a hazug nyíltan támadni, ilyenkor a kicsinység tudati ereje tartja meg a cselekvő embert. A bűn zsoldja, hogy amikor a gazdag vegetáció túlterjed gyümölcseiben a hasznosság, a környezeti tisztaság keretein, gyümölcsei elvesznek, láthatatlanok lesznek. Láthatatlan lettem, amikor már új beszédeket hallottam, de leírva ezek képtelenségnek látszottak, a civilizáció útólért. Nem mondtam ki ezeket a figyelmeztetéseket, amint azt kellett volna, így ért véget egy korszak.

Ma tudom, hogy a még egy körben lévő emberek látják egymást, vagyis látni vélnek valamit, ami elmúlt. A teremtett világ nem múlt el, csak egy korszak. A hamis egységgel a nevetséges összetartás múlt el. Van még készség, de a fél-kész világot, már a szavakat látó apostoloknak kell egy korszak elején újra megszólítani. Ha nem halljátok őt, hát lássátok meg a régi korok homályos szavait, és kérdezzetek rá az Igére, ami mutatja a cselekvés irányát. Ismeretünk töredékes marad, de nem csap be.

12. üzenet. Csodálatosan megszólíthatók vagyunk.

Csodálatosan megszólíthatók vagyunk. Szándékával egyezően kiszólíthatja a világ, bevonja, és el is taszítja az embert, bizalmát megvonva rabszolgasorba kényszerítheti. Kétségtelenül megszólíthatók vagyunk a fél-kész világban. Ha szólítja a halott világ a halottjait, a sajátjainak visszaadva, és épp azzal kerül fény a jogfosztás természetére. A katonáját hazaküldi a kiképző, környezetét nevelje tovább. Az Emberfia is kiszólíthatja a holtat, így: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott felült, és beszélni kezdett. A néma katonát is életre keltheti az eszme, és beszédre fogja, épp abban a világban, hova gyerekként csöppent. Amikor az elme rejtőzik a halott világba, az diabolikus tett, mert amikor hatalommal jelenik meg, akkor már kétarcú marad. Amikor kiképzett katona lettem, meg akartak ajándékozni az katonaélet örömeivel, és mehettem volna háborúzni örömmel. A halott valódi feltámasztása, aminek megtérés a neve, ellentét a világ halálos szólításában. Megszöktem a katonaságtól, és boldog elitélt lettem, érthetően nekem kellett viselnem a következményeket, mert nem fellebbeztem a félkész-világban eljárásjogi hiba miatt. A halál felé mutató tudati anyag a beszédre szólítás aktusát, tévesen a humánum nagy lépésének szereti nevezni. Felnőttnek nevez a beavató és elfelejti hozzátenni, hogy „kinevezését” felfüggeszti. Civilizációnak nevezett humánum szólító követelmény, és persze az is, ha visszavonhatóvá nem tenné a valóság a kapott jogot. A megölt bárány, az elveszett bárányok új jogát adja írásba. Ez a visszaható okságban felfedezhető, amikor az elveszett mondhatja, hogy „van kegyelem”, ha a megismert megmentő élete az új írás hitele.

A hazug mondja, nincs visszaható okság, és „nincs kegyelem”. Sokan vélik igaznak az ember önfelszabadító képzetet, hasonlóan kiképzőiknek önértelmű világképéhez. Nincs már próbatétel, úgy érezhetik sokan, mert a bárányt kiűzték a sivatagba, a mindhalálig szó már múlt időben is áll. Az egyéni világkép ezért büszke civilizáció, mert egységben marad az eggyel. Csak a visszakérdezésnél, mikor szembe fordul a hatalommal valaki, akkor látja meg az „önfelszabadítás” valódi természetét. Jó harcostárs persze az új világvallásban az „engedetlen” is, ha „szabad hazugként” az „engedelmességi” nyilatkozatot aláírja. A „szabad engedetlenek” sivatagjában csak a kiűzött bárány, és a leölt bárány lehet szabad, amikor új szabadságlevelet kap.

11. üzenet. Beszéltem hozzád.

Beszéltem hozzád, és nem válaszoltál. Izrael elveszett juhait kerestem, de az írások közben beteljesedtek, és megláttam, ezeket a juhokat, és közöttük magamat. Elveszett lettem, az elveszettek között. Akik elveszettek azokat már nem szólítom, ott vagyok közöttük. Ki vannak választva azok, akiknek dolguk a beszéd. Ezt a medence, ahol állok, üres. Nem tölti meg víz, szétfeszült a kiszáradt föld felettem visszhangzik a kövek halk szava, máshol a forrás dicsőíti az eget.

Odahagyhatjátok a bárkáitokat, a csatahajókat, téveszméiteket. Sátrakat sem kell verni már. Azok, akik elveszettek, a felhők között találtak csónakot, csak a nemes kő a jó. Az élő kövekbe ültessetek, mert ezeket, amikor szétverik, megsokasodnak. Ilyen lesz a föld, kövekbe ültetett ma is látni, mert ma is ilyen. Meglátjátok, amikor a tengerek, a vizekkel együtt, mint a források is, majd beleszaladnak ezekbe az élő kövekbe. Ablakaikat befedhetitek kartonnal, a megfogyatkozott nézelődő emberek. A nemes vessző el fog égni, metszhettek belőle, és ha maradt benne erő, gyökereztessétek. Az élő kő a földet elárasztja, és a megmaradó kövek érthetően fognak beszélni.

Amikor beszéltél hozzám, és ezeket a köveket hallottam. Leírok még néhány dolgot. Szabaduló levelet kaphat tőled is az elveszett. Hogyha megtalálja, ami veszendő, emlékezni fog rád. Figyelmeztetem, aki tudja kaphat majd más szabadító levelet is, olyat miről nem hihető, hogy betartva lesz benne az adott jog. Vissza fogják vonni, amit adtak, de ami a keresésre vonatkozik, az megmarad, elveszettek figyelmezzetek.

Ami az írásokban beteljesedett, az a szó tetté lett. Megcsúfolható a szó teste, amint a tett, és ami abban van elrejtve, az nem található meg. Így van a hitetlennel is, és a hívővel is, ahogy Istent sem találják meg ott, amiben el van rejtve, úgy nem találják meg Istent a lerombolható testben, akik ellenségei az anyagnak. Mert beszélt ugyan hozzám, aki nem hallottam, amikor azonban bennem beszéltél, akkor meghallottam. Csak az beszél bennem, aki hozzám tartozik. Az írás, és amit kaptam, az anyag akkor lehet az enyém is, ha elveszett vagy megtalálom. Amikor beteljesedett Noé hite a szövetségben, nem kérdezett már. Mégis, ami le van írva az előhozta a kérdéseket. Kik azok, akik ki vannak választva? Azok, akiknek dolguk a tett a beszéd után.

Az írásban itt akart megjeleni, mert közel van, és már el is érkezett, a boldog apostol ideje. Beszélni fog, az írással sem kerül ellentétbe. És beszélek róla én is. Leírom nektek, hogy ami beteljesedett, az már az emlékezet. Az apostolokra, az írásban olvashatóan, a hit másik fejedelmének, Ábrahámnak testéből származó örököse is lettetek az írás szerint, és Noénak, aki népek sokaságát nemzette tett szerint. Királyok származtak tőle, ahogy írva van az első szövetségben. Ahogy Sára fia, Izsák örökös lett, mert születése ígéret volt még a szövetség megkötésekor, Hágár fia Izmael is részese lett a szövetségnek. A kitaszított, elveszett és pusztába kergetett juhokra nem vonatkozott a szövetség, ezért kell írást adni ezen kitaszítottaknak, a nagy pusztulás előtt, hogy Mária születése is prófétai ígéret volt. Római Péter tud arról a másik írásról is, amit mindig ad, és visszavon a hazug hatalom. Ahogy megtalálta az eltévedt és elveszett juhokat, és Gazdájuk lett, tud arról is, hogy írást kellett adni a személyesen, megtérésben megtalált juhoknak is, hogy Mária gyermekei és nem kosoké az ígérete.

Péter Izrael eltévedt juhainak is pásztora, aki elhagyta már bárkáját, mint Noé és minden nemzet, aki már eltévedt. Az Egzisztencia és a Lélekhordozás még küzd a bűnnel, mert a szövetséget nem ismeri, ami a vízözön után lett. Az Egységet a Bárkán kívül fogják megmutatni a világnak, ahol nem sérül az Egy bizonyság. Hivatalos, aki beszél, ha a tett már múlt. Ma mégis Eljön az élő kövek és a Szentlélek beszélő kora.

10. üzenet. Egzisztencia és Lélekhordozás.

Mikor a lelkek Lélekhordozóvá lesznek, az egzisztencia feloldódik jegyességiben, ami később visszaható folyamat állomása, hitbéli ígéretre épült elköteleződés. A szolgáló én kenyeret és bort kap, szétosztva rámutat a kitáruló kapura, ahol a szolgasága véget érni látszik. A szolgálati törvény nem a szolgálat vége, a szolgálat jellegére mutat az ami a jegyesség természetében meghatározó, az ígéretre, ami lehet később kérdéses. A a Lélekhordozásra már nem vonatkozik az egzisztenciális ígéret. Önértelmünk vesztét látva kifordíthatja az ígéret szövétnekét, és felléphet lelkesen a hazugok ura. A tanító nélkül maradt népek ezután elszegényedtek, és az átfordított szövétnek ismerői már az egész világon hirdetik, hogy a megosztott teher könnyebb lesz ezután. Szövegük mindig egyszerű volt: „véget ért a kegyelem”. A kegyelem tapasztalata, amit a Lélekhordozás megsúgott az embernek, amit a vállalható tényként fogadunk, ma így is hirdethetünk: - „írva van. aki bűneinket magára veszi, az megszabadít, és az igazság lelkét megígérte annak szavát mint élő vizet ihatjuk”. Nagy nemzetközi hálózat sok halat ki akar halászni és elfedik, hogy számos csónakos van, akik megjegyezték valamiért a régmúltat, az emberi szegénység nagy erejét.

Igaz, hogyha a kis nemzeteknek tanítják a nagy hazug kegyelmét, a megsokasodott bűn háborúhoz vezet, és ha nem marad a nemzetekben meg a hit, akkor a nagynak már hiába hirdet kegyelmet a kicsi tanú. Ha a nagy kísértetét nem utasítja el a nagy, milyen örökség marad a kicsinek, ígéret szerint. A kicsi egzisztencia maradjon okos a Lélek terhének hordozása idején, ha olyan írást olvas, miben hallja a kis kövek szavát.

A csónakosok látták, ahogy a bűn tengerén hajózókat bűnre vitte a kísértet. A hegyek barlangjaiban lakó látja az elapadó forrást. A nagy kövezett terek alatt az apadó víz üres barlangokat hagy maga után. Ordít a süket önértelem, megszólalnak a kövek. A vád visszhangzott a természetben, amikor meglátta a világ Krisztusnak élő köveit. Támadva van minden vallás, mikor élő köveiket látják. Azt az Egy követ, amire eredetileg a tudat épült, a csendben fogjuk meghallani, amikor beszélni kezd. Az Egység köve eredetileg is építtető elem marad, és amikor volt benne hit, alapozhattak az emberek a tudományra és a munkás tudásra. Ma is élő kövek az élet hordozói, és mint ilyenek töredezettként is élhettek tovább.

Ha azt harsogja Egy kegyelemről a világ, hogy nincs kegyelem, elfogadja a világ. Mert a hazug személyesen ismét fonák módon szólal meg: „nincs kegyelem”, azt mondja. Az írások őrizik a titkokat, a hazug beszél. Valójában megfordul az igaz mondatok értelme, mert az élő kő botrány lesz, mikor az anyagszerűvé tett szellemvilág nem látja az anyagot már. Vagy fordítva, akit a szellemi világából átsegít a világba a kiterjedt tudati töredezettség megoldó képlete, annak hite nem fog reflektálni a saját, személyes és sajátos egzisztenciájára. Az írások talán beszélnek egzisztenciáról, mert igazságról, a hit természetének ismerete nélkül is jobb nem hallgatni. A hallgatás szegletköve a fordulópont. Mikor az igazság beszélőihez hallgatással csatlakoznak az igazság bajnokai. Írásból nem következik a szó, a mesteré sem, aki a fonák kegyelmi öröm hirdetőihez és az igaz hirdetők elhallgattatóhoz így szólt: „Mondom nektek - felelte -, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” Aki tudja, értse meg.

Ha felébred a bűnös arra, hogy megtalálják sértett alattvalói, akkor előbb szárad ki teste, mint önértelmének igazsága. Hogyha igazolhatná is a bűne, a sértett elégtételt akar. Megmenthetné bűnöst a magában felfedezett belső kegyelmi erő, az önreflexió, de ennek ma már a sötétség határt szab. Egzisztencia és Lélekhordozás nagy kereszt, a két tényező fonákja együtt olyan teher, amit a környezetben, és a nagyvilágban sem lehet elhordozni megtérés nélkül. Amikor megtörik a hideg kő, ez lesz az üdvös kérdés, amire válaszolni kell. Kalkuttai Teréz anya, a Nobel díjas betegápoló megjelent a naplójában ír a „Jöjj, légy a világosságom!” című könyvben arról a belső sötétségről, és a fájdalomról, ami gyötört, mert maga is szenvedett életében a saját hitetlenségétől. Amikor megérkezett Kalkuttába, miközben maga is éhezett és koldulnia kellett, megszervezte a nyomornegyedek üres épületeiben az ingyenes étkeztetést. Majd a menthetetlen leprásokra talált rá, sebeiket kitisztították, az érkező novíciák, és nővérek egyre több nyomorgónak adtak rendszeresen ételt. A sötétség szentjének nevezett Teréz anya kicsi kő maradt, miközben saját hitetlenségével küzdött, leírása szerint, megetetve, és sebeiket megtisztítva több tízezer lelket vezetett el, talán épp halálukban, ahhoz a bizonyos kapuhoz, ahol neki is dörömbölni kellett. Etetett, sebet tisztított, nővéreket irányított, és koldult életében, munkája során.

9. üzenet. Ami a köztes megoldásban jelentkezik.

Nyilvánvaló, hogy nehéz tudás útján főként a világkép kialakulásának kezdetei felől közelítve írni az okosabbaknak a teremtett világról. Beszélni könnyebb és bátrabb is. A hit áldott vértanúit, és tanúságtevőit a beszédük miatt ölték meg. Voltak, akiket még azért sem, csak azért mert a gonosz hatalom védekezett, mikor hívévé tette. Beszélni is kell a megtérésről és a hitre jutásról, vagy igaz ígéretek beteljesedő valósága miatt hitre jutottról, mert az Egy Isten hit nem diabolikus, mint ilyen támadva van. Amíg a támadás okát meg lehet találni az vallásokon belül, mert az a nem megfelelő a túlméretezett hitvédelem hibája miatt töredezett, akkor ez egy tény. Legalább ilyen jelentős hiba, amikor a támadott vallások világkép ismerete nélkül egy másik vallást gyaláznak. Lassan ott tartanak, mint az egyszeri ember, aki azt mondja, hogy „barátaimtól mentsen meg az ég”, mert az „ellenséggel egymagam is elbírok”. A szemléleti felületesség miatt most nem teszem elérhetővé azt a három titkot, ami létezik, mert felírtam.

A célt tudom, és ezért nehéz magamat próbára téve, az Identitás kérdését erőltetni, mert az írásmagyarázat, és tudományos világ eredményeinek részletes, és egyidejű ismertetése bizonyosan nem vinne közelebb a célhoz. Ugyanis az átlényegülés folyamata közömbös a „tárgyilagos” világképben, ami inkább térszerű szemlélet, és sem a végén, de az elején sem jelent többet, mint az identitás alapproblémája. Értékelve a köztes megoldásban jelentkező válaszokat a gonoszság arra mutat rá, ami „feltételezés”, hogy az öntermészet nem hálózati hiba, inkább hatalmi kérdés. Ha a „hit szerinti világkép” kérdéses lehet, akkor összeomlik a gonosz hite, hazugság lesz. Az igaz, hogy csak Egy igazság van, és épp mert ígéret szerint teljesedik, a lélektelen halált nem lehet ígérni, csak hazudni, amit a hatalmi érdek rejtetten végrehajt. Erre mondja az írás, hogy az „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt”. A hatalom hasonlót hazudik, ha ugyanezt állítja, a kedves és pajkos tanítványnak. Szerinte kezdetben volt a bűn, mert az bizony tapasztalati tény, hogy kezdetben ez volt. Az írás így folytatódik: „és Isten volt az Ige”. A következmény jellege szerint már logikai válasz, miből következik, hogyha az Ige rámutat a mondatban a tényre, mert a cselekvésre mutat, meghatározó része. Valaminek az élén áll az, ami felé a jövőben az állítás folyamata értelemszerűen mutat, és a környezet csak következik ebből. Az Identitások benne élnek a környezetben, ami egy mezőben, a „fazekas mezején” horizontális, nem általános „messzeség”, vagy cella szűk civilizáció. Tehát állításom, vagy „közelítésem” az, hogy a környezet, és az Identitások egy köztes mező.

A második „közelítés” a megtérés ereje által mutatkozik meg. A tékozló fiút az atyai ház visszafogadja, mi több dicsőségébe felöltözteti. Ámen.  Ha a vélelmezett örökség a tékozlás kezdete és a bezáródásnak „köztünk” lévő valósága, akkor van az atyai házban egy valóságos lelki ígéret. A tűzoltó fenn alszik az emeleti készenlétben, és lecsusszan a rúdon, a földre, ha jelzés érkezik, és hőssé lehet, ha ki tud vonulni. Igen, és a tűzoltó vissza is tud jutni az emeleti terembe. Bezáródva is tud élni, megtér.

A tudomány remek megállapítása a legújabb kozmológia állítása, hogy az univerzum nyitott rendszernek kell lennie, és a térszemlélet „síkszerűsége” teljesül benne. Kimutatták, hogy pontosan 4% az univerzumban az ismert anyagi (atomi) csillagvilág, az „ismeretlen anyag” 24%., az „ismeretlen energia” 72% részével ez így 100 %. Ha az eseménysíkon gyorsulva tágul az univerzum. Még érdektelen, hogy mi az ismerten kívüli, ha most megállapítható, hogy nem az atomi világ kialakulása volt a kezdeti lépés, és nem is a „csillagvilág” megismert anyagára vonatkozik a „végső” ismeret. Köztes helyen van, pontosabban szólva ott kell lennie az „ötödik” elemnek. Az univerzum kora pontosan 13.7 milliárd év. És a folyamat-vizsgálat nem térszemlélet.

Mikor Isten „szerződést” kötött Noéval, az összes nemzettel az özönvíz után és megígérte, hogy nem ismétlődik meg az ítélet, a szivárványt helyezve ég és föld közé jelnek. Mikor megfeneklett Noé bárkája, és befejeződött előbb az eső, majd a felgyülemlett víz áradása, ami felemelte a bárkát, akkor Noé hite beteljesedett. A folyamat végén az állatok, valamint a „nemzetség” kijött az életmentő bárjából. Ekkor a büntetés erejének valóságát követte egy ígéret, az Ige természete nem lett feltárva teljesen, ám az összes nemzetre vonatkozó ígéret máig hatóan konkrét. A kezdeti és a végső titok egy folyamat Noé hitének beteljesedésével, és egy másik folyamatra mutat a szövetségben, épp ellentétes irányba, ami az összes nemzetre fog vonatkozni, a szivárvány ígéretében. A megtérés felé vezető irány a közeledés, Egy transzcendens létében az összes nemzet felé ki van nyilvánítva, épp az Egységben. Isten felfedezése tudományban feltételezés, a hit is lehet vak, a kegyelmi esemény azonban olyan folyamat felismerése, mely a közvetítő által lehet valóságos. Isten ma számos adományában, a rendkívül gazdag lelki szellemi, és anyagi világra árasztja ki Lelkét a kezdet és a vég között, a megtérés lehetőségét hirdető minden nemzetnek. Ahol a sötétség és a csillagok magánya egyszerre látszik, valahol ott volt a Lélek, aki teremtőre mutatott, és olyan király, aki szolgált. Az emberfia kinyitja urának kapuit, boldogan, minden léleknek az élet folyamatában. A Lélekhordozó egzisztencia önmagára tud csak reflektálni. Szüksége van a hitre a léleknek, ha létezni akar. Aki már létezni látszik, akkor erős lélek is terheli, és a hitét önmaga irányítani képtelen, szolgai alakot kell öltsön, ahogy az ajtóban megváltója megjelenik, ahogy a Noéval kötött szövetség is emlékezést ígért: „Ha összegyűjtöm a föld felett a felhőket és a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről, ami fennáll köztem és köztetek, meg minden élőlény és test között. A víz nem válik többé vízözönné, hogy minden lényt elpusztítson. Ha a szivárvány megjelenik a felhőkön, látni fogom, és megemlékezem az örök szövetségről, amely fennáll Isten és minden élőlény meg minden test között a földön.” (Ter 9,14-16)

8. üzenet. A hit útján, a töredezett világszemléletben.

Fel lehet fedezni a teremtett világban szépséget, és még egy tevékeny kegyelemi attitűdöt is, azzal együtt, hogy láthatóan működnek, személyesen megjelennek olyan létezők, akik az „anyagi tudatot” kegyelmi lényegétől megfosztják hazugságokkal. Ha vannak „egy akarattal” cselekvők, a világi hazugság-folyamban, akik az etika, vagy a morál nevében „tárgyilagosan” a felismerhető irgalmasságot kegyelmi rendszerré, akkor ami szabadság maradna a kulturált cellavilágban az inkább karikatúra lenne. Sok kényszerítő képzet van a múlt fél-késznek nevezhető kultúrájában, ami hazudja az irgalmasságot.  Az általános cellavilág, a „tudati anyag” talán rákérdez a teremtett anyag létezésére, mégis érthetővé teszi, hogy magát az anyagot is képes elpusztítani. Ezért jellemezi magát elemi létezőnek, aki a büntethetetlenség képzetét legalizálni tudja, hogy háborús vakságra épít, vagy kakaskodik memóriánk látható törmelékén. Az önértelem diadalát hirdető túl nagyra nőtt gyümölcsfáiról az eladhatatlan termést, ha csak képzeletben is, és amit nem tud elérni az „önfelszabadított” anyagi tudata maga fölött, a termést akár a fa gazdájának adja el az „urnasoron” mélyen hűtve. Szabad akarata mese, aki a veszélyt látja, mégis a hamis egység töredezett látszatán él. Hallásból van ugyan a hit, azután tovább növekedne, már majdnem naggyá, mikor már emlék lesz. Magától nem tudja, vagy akarja megújítani a hitét az, akit hitegettek. A múltat keresve az élő Egy igazság, magát a merengőt helyezi a memória törmelékeire. A hit az ígéret Országa folyamatai megmerevedhetnek, holnap is fél-kész marad. A lehűtött világot megújítva látható tüze, ami önmagából következik, és az is, ami eredetileg a hit gyümölcse volt, vagy a hitből táplálkozott, amíg élő volt.

A világkép távlata, hogy a közösségek elfogadják a különböző kultúrákat, és az egységes emberképet, ami ellenőrzi a kiterjesztheti szabad akaratát. Csakhogy amikor megtalálja önmagában a sokakra jellemzőt ez egy, akkor megtalálja őt, a részlehajlás férge is, ami pusztítja a szapora többivel a termő ágat. Ha a fák egyes ágai épek még, másokat kell levágni, míg érdemes. Erről van szó, tehát, amikor a szabad elv töredezettsége látszik a memória rendszerében, felismerhető, hogy a rendszerből is következik a hibakövetés, vagy inkább a komplex létező megújító szándéka.

A kisközösség nem világvallás, ha benne hiányzik valami, ami kívül már megvan akkor az a hitel. A hit következhet a felismerésből is, ha bekopogtat hozzánk az Úr. A kopogtatók nem csak a környezeti Identitások, de azok is. Ha kinevetjük a tűzoltót, mert sokat alszik az emeleten készenlétben, mit mondjunk, ha lecsúszik a fémrúdon a járda szintre, és rögtön hősként érkezik meg a járművön a bajban lévőhöz. Bizonyára hős is, pedig házon belül tanulta meg a nagy titkot, ami abban áll, hogy a fent és a lent köztes világából csak közösségben, és megfelelő eszközzel tud visszajutni a köztes világba. A hit is köztes világba vezet, mert onnan építkezik a közösségi viszonyokban tovább.

7. üzenet. Az hit áttetsző szövétneke.

Ahogy a lemetszett életágnak, ami gyökerét vízben növeszti, a beszédben az ember által talaja lesz a hitnek. Miről írva van, hogy a hallásból ered, az írásban a mondat az ige állapot béli helyzete miatt ismerhető fel. Vagy az életág belső életereje növekszik a Szentlélek munkája által, vagy a közösség identitása által, ezen belüli részesedés miatt növekszik az Egység embere. Aki maga felett határozta meg a kegyelmi forrást, végül a hídépítésben a közösség alá épít átjárást. Ahogy megteszi a forrással a folyó, minek eredete, és útja van a tengerig, úgy a kegyelem is a mélyre hat, és magasra emel, és honnan ered, oda mutat vissza. Sok féle hangon énekel minden forrás, ami a folyóba vezet. Sokszor a tengerek szirénhangja miatt lesz töredékes az ismeret, a mélység hangja, a pásztor hangja, a nép hangja is töredezett.

Amint visszatérhet „gazdátlan földjére” a menekülő, vagy a cellamagányból az Identitások sokasága, a „környezetben” nem ismer majd magára. Ha részesedését egy korona alatt kapja, a nép a föld művelésével a korona jutalmát veszi. Addig, ha nem tűri a koronát, az ember meneküljön el a rossz gazda földjéről, és menjen szolgaságba. „Menekülj ki népem a gazdátlan földről, emeld magad fölé a szolgálatban a szabadság lelkületét, mert majd tiéd lesz a föld-részed, mert a rossz gazda rossz szolgáit elcsapja, öröksége vele elvész, és műveletlen marad a földje”.

A gyermek maga fölé emeli a felnőttet, a felnőtt a gyermeket tartja magasba, egy halálos sóhajig, amit akkor hall, mikor az elsőt és az utolsót átszögezve felemeli. Eddig hozott anyagból dolgozott a divatszabó, pénzért húzta le boltjára a rolót a szatócs. Hitte, hogy megszolgálja obsitját, lesben áll a rokkant vitéz, tisztaságba cihelődik a gazdag, leskelődve kinézett ablakán, az eddig letakart tükrébe bámuló, és üres lesz az egyenes utca. És ha marad valami fény, ami nem valami cellamagányba révedőt, nem is szabad földjének háttal állót mutat, keres helyet ott épp annak, aki kézen fogja a láthatatlan térben, kiket lelki erejével elér, és a sötétben vezetheti. Ez az esküvőre kiírt régi bejegyzettség, ami elveszett ma a jegyesség idejére mutat. Mint az elvesztettnek vélt szabad akarat egy folyamatban és a jövő keresésében lesz idővel tárgyserű és ébresztő emlék, ahogy egy elveszettnek hitt profán dráma megtalálása.

A kegyelmi forrás az, amit maga határozhat meg, azt emeli maga fölé, aki hitt világító szövétnekében, miben megvan a csüggedés lehulló és lázadó vagy felemelő ereje. Tehát az anyag és a lélek elviseli a halálos döfést, az emlékezet töredezettségét, ami erején túl nem mutat, mégis hazavezetett egy láthatatlan helyen. Ahol az igaz igaznak lesz mondva, a hazug hazugnak, ott a megkülönböztetés által adható a láthatatlanra válasz. Az zöngemények nem látják a cellamagányt, ahol rab lája a többi rabot. Egymást nézve kötnek cellaszövetséget, az égbe nőtt álmok gyümölcsfájának tetején, ahol a tolvajkodó önértelem már nem képes kivágni a haszontalan fát. Lenn az urnasoron majd „szabadon” kinevetve a lelki éhséget, és a kegyelmet tehát, amit az Identitás ezután transzcendens önreflexióban számtalan módon gyakorolhatott volna. Az „új világvallásban” sincs hely, ahol Láthatatlan kegyelemről beszéljen, aki a láthatóban sem hisz. Ami a régiben sem paradicsomi, azt is lefedte az isteni kegyelem szövétneke, a vízözönig közben attól fullad meg a menthetetlen világ, hogy nem nézett fel a szövétnekre Noé bárkéjéra. Amennyi égi áldást a föld sem tudott elnyelni, ami felemelte a bárkát esők túláradása miatt. Noé háza népe megmenekült, és az csak az új termő földön lett hasonló az élet ahhoz, ahol felnézett az ember a szövetség miatt a hit szövétnekére. A kegyelemre fogékony, és kiművelt kéz arra mutat, hogy a látható kegyelem, a fára szegezett fiú feltámadása után atyai egyetemes öröksége lesz az embernek. Kimondható ezért szavakkal, hogy ami még több az anyagi térnél, az folyamatként leírható, a hitben az nyilvánul meg ezután, és ami az ember első és második teremtésének leírásából is következik az véget is ér.

6. üzenet. Identitások kezdeményezése, érlelődés.

Egy tőről metszett emberiség, a személyes és közösségi identitását megtapasztalja, kiérlelt gyümölcse vagy a tárgyszerű kritika igénye eredménye. Lehet olyan identitás mely hasonló a nagyapa „eperfájára”, ami magasra nőtt és a madarakon kívül az unoka már nem éri el gyümölcseit. A megismerés kultúránk racionális elvárása, mert az igazság szerint Egy tőről származunk, ami viszont közös vonása is, hogy az idegen felismeréseknek is van formáló ereje. Ha lehet az Egységnek más gyümölcse, akkor a nagyra nőtt fa kivágásra is jó eredményre vezethet, ami az ember hatalmával kapcsolatos. Az identitásból eredeztetett szabadságot én gyermekinek nevezném, ha nem féltett örökségem tárgya lenne. Tudni és érzékelni az identitás problematikát, külső befolyás elfogadását is jelenti, ami nem szabadságjog akkor, ha van egy új jegyességben gyermeki vidámság, ami legyőzi a profán kultúrában a hatalmi rációt.

Az Identitások ismerik a gyermekit, csak azt nem ismeri el, akiben egzisztenciálisan elhalt a gyermeki emlékezet. A koldust nem látjuk gyermekinek, és a beteg sem tud az lenni, ahogy az orvos sem gyermeki, amikor diagnosztizál. Ha a problematikának van több megoldása, akkor az irányok is meghatározók. A felismerő önmaga talán nem képes rámutatni az irányokra is, ha mint túlérett egzisztencia, mondjam így érleletlen gyümölcse a közösségi Identitások komplex hálójának. Talán van olyan kiscsoportos is az óvodában, akit a termete miatt nagycsoportosnak néznek. Hasonló a profán kultúra, ami látszólagos természete ellenében tud a szakralitásra rámutatni. 

Ha reflektálok, és tárgyszerűen teszem, akkor magamra is reflektálok. Mégis, amikor hazafutok, dicséretet nem várhatok mert nagycsoportos vagyok. Környezetünk többes identitása még kihívja az önsajnálatra hajlamos gyermekben a „benne” élő beteget, a koldust, vagy orvost, aki épp ekkor néz szembe az Identitások kérdéseivel. Akinek az egzisztenciája saját válaszokat érleli ki, az olyan maradhat, mint az óriásira nőtt gyümölcsfa. És a leszedetlen, túlérett gyümölcs rémálma, hogy a termő ága már nem lesz lemetszve, és gondozva sem lesz már. A gyermek haragszik, ha szerepjátékát nem játszhatja, és fél előbújni a gyermeki „tudata” a „felnőtt” egzisztenciából. Szalad hozzám, ha gyermekként hívom, felnőttet keresem benne, és engem gyereknek láthat. Érzékelhető önellentmondások nem ezért olyanok amilyenek, mert a megoldások önmagukból következnének. A „felnőtt” fél-kész világ úgy is látható, ahogy épp van, mint a metszett ág, ez lesz a készség búcsúja, és talán a föld sója ízesíti a vacsoráját.

Az egzisztencia „dráma játéka” nagyon vad tud lenni, a „senkinek nem kellek” tudat is felszínre juthat. Hogy lelki porondon miért jelennek meg a kérdések, arra az egyes számban élő alanyi Identitás sem tud válaszolni, mikor lelkizésnek mondja, a gyenge elme szándéknak a közösségi többes szám használatát. A régi profizmus sem pénzre építette a fél-kész „világvallást”, inkább a közösségi szétválasztás és egyesítés dialektikájában mutatott előre, inkább szembe haladt a közösségi halál lelki, szellemi és fizikai dimenzióival. Mint már megismerttel talán nem él vidáman a (lélek és anyag) halál-kultúrájában a kultúra-profi, mert önértelme kiérlelte spiritizmusát, ami egy nagyon gyenge válasz, ami általános és sokféle, és talán ezért sem akart ellentmondani Gonosz hatalomnak, mert nem ismerte el létezését. A pásztorolhatatlan és még egyezményes, és erősen komplex fél-kész anyagi világkép önmaga szervezte búcsúját. Mikor az anyagi egzisztenciánk nem töredékesen, sokkal inkább készen jelent meg, akkor hatalmi logikánk, és a lelki dráma nem figyelmezteti az érzéketlenség általános, és nevetségesen kicsinyes, hazug rendszerét búcsújára. Periférikus létezésünk hatalmi elemei az eltérő Identitásban megvannak, és aki emlékezni tud arra, aki az időben is Egy, megjeleníthette lélekben túlhajszolt közömbös önértelmének állapotát. Erről van szó, érvényes önreflexióval a gyermek ritkán merészel előállni a nagycsoportban, ahol éppen érdeklődést kelt töredékes ismeretünk miatt. Személyesen talán nem a bukott hatalmi logikának még engedelmes egyén mutat rá az ördög kistestvérére. Tudott, hogy a fél-kész világban előjön, kire mutatnak. Az Identitások megírják a játszma végét, és ha még csak írják, akkor érthető okból nem publikálható ma.

5. üzenet. A kegyelem még érthetetlen.

Ismeretlen a kegyelmi esemény abban a fél-kész világképben miben benne képzeli magát a civilizáció, amikben hazugságokkal érvelő hatalmi logika, megbukott. Mert, ha egy ember bűne, mint elkerülhetetlen vétség később személyessé válik, akkor ami összefogja a munka-közösséget, az szét is választja a tudásban. Ez a fél-kész anyagi világ a késznek látszó tudati képet, már halottá tette, amiben valóban hasonlít egykori önmagára, mikor veszélyes ellenséges szándék lesz a bűn által szerzett közösségi jog. A civilizáció lépcsője, ezért nem tud a gyengétől az erősig épülni, mert a tudati anyagban, ahol már minden önmagával hasonló, ami nem keresi a kegyelmet. A kegyelmi esemény a vakság és süketség mellet, társul az ígéretek világában. Isten szabadítást ígért, visszhangzik ugyan a tudatban, hogy valóságosan létezik szabadság, nem ignorálva inkább, mint egy visszhang elenyészik, és erőtlen lesz ismét. Történhet valami az új anyagi és „közösségi” világban, amelyben sokan új „világvallást” látnak. Egy folyamat igen, és az ilyen elvezet a végéhez, a világ anyagi felszámolása közelsége miatt. Ha „kikezelt” lelki dráma gyökeret ereszthet újra a hamissá tett rendszerben, amit egy komplexnek látszó, de végtelenül egyszerű elv irányít. A - Valós és Imaginárius (képzetes) elemeket figyelembe vevő - komplexitást felfedezheti ismét a kétnyelvű kommunikációt. Az ősrégi, és kísérteties rendszer is érvényes a teremtés előtt és a vég után az időben, és ott is ami az időkben ma megvan. A kozmológia hivatkozik, már igazolt és kutatott tényre, hogy az „anyag” és az „energia” ismeretlen formái léteznek valami módon. Ha elfogadjuk az önfelszabadítás helyi értékekben csalóka, egyebekben meg téves leíró nyelvét, úgy tudjuk képzelni, hogy már ismerjük a kommunikáció nagyon komplex, mert képzetes, még nem valós elemeit. Ha azt sugározná a csatorna, hogy „átemelt” a komplexitás önmagába valamit, akkor úgy gondolhatnánk mintha az "átemelő" nem a szennyvíztisztító lenne. Valahogy így: "Az egész képben minden részlet beszédes, mint az „átemelő csatorna". Valójában az egyszerű jegyességre lépett egy másik egyszerűvel, és közösségi folyamatot generált. Csakhogy a „világvallás” egy „támadhatatlan” komplexitásként akar uralkodni személyesen, és „megelőlegező jegyesség” helyett „civilizált” világelvet hirdet, itt ami nincs meg a környezetben, az házhoz jön kedvezményesen. Bekopogtat katonaként, vagy a hitető „nyelvezetével” ugyanúgy, mint jogvédő és visszhangozza, hogy aki enged a cellalogikának, az nemzetközi képalkotó lesz. A kegyelem ismeretlen az anyagi tudatnak, ha "képviselője" jegyességéről nem tud, az időkben azonnal esketni akar. A fél-kész világképnél tartok, már szép, töredezett utakon küzd, de már ki tudja tenni az akadályjelzőt a csatornánál.

Természetes, hogy a kegyelem jelenlétét a fél-kész világban az ismeri fel, aki eljut idáig. A kegyelmi folyamat felismerhető, amikor ki fogja terjeszteni hatását a kicsire a nagy, és a kicsi is hatni akar a nagyra. Itt könnyen záródhat be a tudati világban, aki kooperál a felismert diabolikus vagy az isteni kegyelmi természettel, mert ami az ígéretekben megjelenik, annak tudati megfelelője racionálisan a fél-kész világban a vég felé vezető út közben ismerhető fel. Vannak választások a jegyeségi ígéretek között: "Istent imádd, és csak neki szolgálj. És szeresd felebarátod, ahogy magadat". És egy kérdés: "Ki az és Istenem, és ki az én felebarátom". Az ember, aki felismeri az anyag átalakulását az ismeretlenben, a tudatban vagy lélekben megjelenő anyagit, világképe az ismeretlen energiát is felismerni - így gondolhatja a kérdező. A válaszadó hallgat, mert van ígérete. Az egyik elme ezt hallja: - "Enyém vagy, ma nemzettelek téged". Lehet hallani, eljutni ismét a komplexitás valódi bonyolultságának befejező leütéséhez, de ez nem kész világkép lesz, hanem a megismert ismeretlen része, annak természetének ismerete nélkül. Sokat, ha keresők lesznek, olyanok a fél-kész anyagi világban, mint a kísértetek, akik nem találnak hitet egyedül. Az Egységben fel nem ismert jegyesek „elveszett” gyerekként, és „megtalált” gyerekként sem tudnak élni, mert a világban a többi között a legjellemzőbb jegyet, a kegyelmi jelleget elfogadni, vagy helyesen felismerni nem tudták. Jegyesi ígéret lehet, hogy nincs kegyelem. Egybe egzisztenciánk nem tud behatolni, ha az Egység éltető kovásza nem jó, ha az ígéretet megváltoztató közösség azt állítja, hogy kovásza a régiből van. Az Egységben Egynek énekel a régi én, talán kíséri hangját az első szeretet érzése, annak hangszerén valaki.

Civilizációs eszme nem jó ha olyan vonatot indít el, aminek menni kell hidak nélkül! Ha majd kilövi rakétáját a hadiárva, vagy Mariska néni főtt tojása kemény lesz, akkor a természet megmutatja, ami jellemző rá. Aki lelki erejét akarja gyakorolni ne feledje az irgalmasságot, ez egy esély marad, ha az egzisztencia kritikus jellege elenyészik. Jézus anyja Mária, elfogadta, az értelmében a felfoghatatlan kegyelmet, hogy egy szellemi lénynek, egy angyalnak a szavát, ígéretét. Nem ismert férfit, csak jegyese volt, és fogant, világra szülte a Fiút Betlehemben. Csak úgy lehetett, hogy kegyelemmel volt teljes, és elhitte, hogy ez lehetséges. És valóban felnevelt egy fiatal gyermeket Názáretben, aki harminc évesen felolvasásra jelentkezett, és beszélt is a zsinagógában, életében először, mert szokás szerint csak akkor tehette, amikor harminc éves elmúlt. Felolvasta: „Az Úr lelke nyugszik rajtam” kezdetű prófétai írást (Iz 61,1-11). Szóban kimondta, hogy az írás beteljesedett, mert így lett az ígéretben jegyes. Küldetésével igazolta mindazt, ami le volt írva. Azt is beteljesítette, hogy elküldi tanítványainak a Szentlelket, ami rajta volt, ami vezérelte. És valóban megtörtént így az is, ami az írásszakasz utolsó mondata: „Mert amint a föld megtermi növényeit, és a kert kisarjasztja a veteményeket, úgy sarjasztja ki az Úr az igazságosságot, és a magasztalást, minden nép színe előtt”.

4. üzenet. Az anyagi tudat ordít.

Az profán kommunikáció infantilis változata a ráció hatalmát az önértelem osztható ellentmondásaiban véli elfogadni. A tudat eredeti forrásainál ébredhet arra is, hogy a gyakorlatban megsemmisítheti, aminek alárendelte magát, amit megoszthatónak vélt. Vagyis az anyag és annak formálója a közösség terében felismert feltételt teljesít azzal, ami a történet folyamatában rész szerint van meg. Ahogy a gyermeki elmében is megjelenik a pusztítási reflex, mikor még nem hatalmasodik el, viszont a környezet tehetetlenségét indikálja, és ezzel együtt lesz a jelenség tárgyszerű. Rendszerint késve, egy lelki dráma után történő döntés helyezi a lelki vagy tudati erőt az anyag fölé. Vagy az önértelem szánalmas módon épp saját világába vetíti bele azt, ami a környezetben elfogadott, és paradox módon feloldódik egy tágabb közösségi modellben, a racionális világának határán túlhaladva. Az információ a történési folyamat kialakult világába az alanyi tudattal is beléphet, ha tudja lelki erejét megfelelő helyen kezelni, vagy sajnálni kezdi magát, mikor a szakrális kommunikációt, annak helyi kultúrkörét befogadás helyett uralni akarja. A személyes én közösségi, az alanyi lét informatív. Aki nekiront sértetten az anyagnak, többnyire régi környezetbe lép, mert amivel szembehelyezkedik az adott helyen a közösségi ígéret. Az racionális tudat akkor ordít fel, amikor ráébred, hogy mennyire szegény, mert nem ad az elmének nagyobb kanalat az élet élvezetéhez. Az anyag lázadása lehet egy esemény, valójában azonban az abszolút szeretet komplex világa iránti vágyakozás kezdeti jele. Még az alanyi éhséglázadás gyermeki jellegű, megjelenik saját világában, a felnőttkor bukása. Amit leírnak lelki sérülésként, később személyes értelmezést nyer, ez nem felfoghatatlan. A szakralitás kegyelmi esemény iránti lelki vágyat a rációban már meghaladni látja, és a történés önvédelmi értelmet nyer. Ami rosszabb amikor a vallások összemosni akarják a profán kommunikációs térben a kultúra inflációját a szakrális időkkel. A visszavezetés nehéz, amikor a valódi éhségben védekezve, a tudati túltápláltságban utánozzuk a kulturális rációt. Ha lelki nyugalom miatt az agy kizárja az éhségérzetet a tudatból, akkor az védekezik. Ok nélkül az oktalanra célozni nem akarok, amikor az elme megkövesedik, mert a véget érő jelenben csak a jövő története lehet folytatás. 

Tagadhatatlan, hogy valós az anyagi tudat éhsége komplex, és az abszolút létezőre tekint a gyökeresen eltérő lelki éhség, vagy a tudati éhséglázadás értelmezésében a történeti folyamatosság nem mindig térben nyilvánul meg. Amit a rendszeresen anyagiba forduló világszemlélet hatalmi, vagy ön-felszabadítási kérdésre akar válaszolni, ott a tudati erő más gyökereket ereszt, mint a lelki erő. Amit az önértelem ma még átláthatatlanak mond, később a gyakorlatban eltérő gyümölcsöket hoz. Felismerhető, ahogy az is, hogy csak töredékesen tud értelmes maradni az anyag, és átmegy időbeli folyamatosság világába a kérdés, ahol a közösségi időknek ereje van. Azt képzelhetem, hogy elpusztíthatnak, és magam is pusztíthatok, és a közösség is követi a hatalmi logikát, így töredezett marad az anyagról alkotott tudati képem. Az időben haladó ismeret szükségszerűen felfedezheti, hogy a rész-tudásban reflektálhat magára. Lelki erejében mutathat önmagára, és azért töredékes a tudati felépítménye, mert az abszolútban ilyen. Mutathat az anyagelvű racionális tudat felépítményére a reflexió, de a kultúrák veszélyesek, titkolni tudják létezésükre épülő hatalmi rend hazugságát. Ha a felépítmények háborúja folytatható, amikor a tárgyszerű világ megszünteti magát, akkor sem ér véget. Mert szellemben, vagy a tudatba mi épül be, és mi épül rá, kérdéssé formálható, mire válaszok adhatók. A kérdezés szabadságától függetlenül az anyag és a szellem kölcsönhatása komplex marad, mert a leírhatók mélyén ott van a mondatban, az Igében meghatározó kijelentés, ami az egységre mutató ígéret, mert a válaszokban is csak töredékesen mutatkozik meg a felépítmény, kegyelmi ígéretként. Nem igaz, hogy minden állítás kérdésként is megfogalmazható, mert ez csak a hazugságra érvényes. Ugyanis a többnyire hangos önfelszabadító szellem vagy nagyon korlátolt, vagy túlzóan szabados, és aki a lelki tényezőkről nem rendelkezik árnyalt ismerettel, csak árnyékos ígérettel. Az anyagi halálról, anyagi tudatról fogok tudni, de belemerülve, mintha értelmem nem kívül maradna, mégis felfedezem a környezeti Identitásokat. Általános a "közösségibe" elfogadó módon és kritikusan, mégis személyesen kell tagozódni. Ha nem lehet elképzelni az anyagi töredezettség mibenlétét, akkor miben látná meg abszolút létező tárgyszerűségét az emberi ráció. A töredezettség megszüntetésére külső eszközre lenne szüksége. Mi jelezné a periférikus környezetben lévőről, hogy arról beszél, ami azon kívül van. Csak akkor ordít önértelmének perifériáin, amikor vakot, vagy bénát lát, aki nem a rendszer része, ha önmagára mutat. Benne van a periférikus látás a rációban, mégis ordít, ha kívül is lehet. Ki fogja felismerni, hogy mi a teljesedni látszó ígéret.

3. üzenet. Megkérdeztem a köztünk élő gyermeket.

A vigasztaló Szentlélek biztatását meg nem értve, meg akartam osztottam egy titkot itt írásban, de nem a titkot kellett közzétenni. Az elmúlás folyamatát élő világ, és azok a gyermekek, akik nem fognak megszületni, számomra élő valóság. A ráció, vagy inkább a lélek értette meg velem, hogy nem írom le, ami élő szóban elmondó, amikor hallják azokat, akik beszélnek a lélektelenség ellen. Valamely formában látható ugyan, hogy nem érdektelen az elmúló gyermeki lét emléke, forrásának ismerete azonban legyen kérdés, mert a titok felszínre jut így is. A világra hasonló módon kérdez a lélek, mint ahogy a gyermek kérdez vissza az éltesebb korúra. Régen látom, hogy a világ számára érdektelen a saját válaszokkal még nem bíró gyermek, ha a világi előítélet is a másik ember haszontalan gyermekét nevezi nevén, annak szülei, testvérei helyett. Így maradhat a lélek a gyermektelen világ számára, mit az ezer éve lehullott eső, mely a földben mélyen elrejtett barlangokban gyűlt észrevétlenül.

A jó és erős Szentlélek, lesz közvetítő, az ajándékozó, a bölcs kezdet, aki figyelmeztet hogyha kineveti a rossz mag gyermekét a világ, és azokat sem szereti, akik szeretnek immár reményük fogyatkozásában. Ha nem figyelmeztetne a Lélek, gyermekeink nevelő erejét ki érthetné meg felnőtt tudattal, hogy kétséges az önfelszabadítás, amivel büntetjük a bennünk élni akaró gyermeket. Felnőttségére a világ egyre szaporodó halottjait számlálja. Így, akiket eltemetett az anyag, nem éri el az Egy kegyelmét a gyermeki kérdésekben. És amikor a köztünk élő gyermeket kérdezem meg, hogy kihez marad hű mindhalálig, nem tudja a választ. Van írása arról, hogy a kegyelem nem szűnik meg addig, amíg véget nem ér a világ, mert aki érti, bármilyen Úrnak szolgája legyen is, szabad akarata van. A kegyelem kis rabszolgái viszont nem mindig ismerik fel, hogy a halottak ítéletének anyagi vonatkozása inkább elvi kérdés a világ állapot béli változása az elmúló anyagi világban. Az ígérettel találkozó úgy van a lélekkel, ahogy szembesült életében vele, ahogy a gyermekre a lelke visszakérdez.

Az egzisztenciális, vagy filozófiai válasz elhal Egy új világvallás korszaka idején. Az egység hazugsága inflálódó titok, nem meglepők a gyermeki hit megnyilvánulásai. Amikor kimondja a kis ember, hogy van születési papírja, és ez alapján jogot kapott a kegyelemre. Aztán majd később folytatva ismét megrendítőt mond, jogom van dönteni élet és halál dolgában, mert valakik, vagy ugyanazok más módon, indokot adnak a bíráskodásra, az öntörvényűségre. A lélek dolgai teszik majd nevetségessé, nem a személyes érlelődés hiánya a kegyelmi világban. Úgy tudják meg, hogy van válság, mikor kritikai mosolyterror van, és aki részese az nem kegyelmez. Miféle választ tud adni egy nép az ifjabbaknak, ha majd a korosabb ifjúk  is azt mondják a lelkes szülőnek: „a közösség anyagiban él”, és a halottak között ne keressük az élőt. Látva, hogy az adósságcsapda igazolja a világ gyermekeit a látszat felnőttségben. Új papírt ad az elveszett világban, hitellevelet, hogy már felnőtt, bár nem az. És megöli gyermekeit anyagban szült elvekkel, amikor visszaveszi a papírt az egy nélkül az egység. A gyermek elmondja, hogy megérti, mégis a kegyelmi világba akar visszatérni. Ha a régi kegyelmi világ elnémul a gyermek anyag némasága sem lesz Egységes.

Az Egységből visszajuthat a kegyelmi világ az anyagiba, de akkor, amikor új anyagból dolgozik a szabó, az elveszett kabáton jel lesz a beszédes némaság. Nem gondolja senki, hogy a „meghalt, mert élt”, vagy a „ne keressük a halottak közt az élőt” szavak, vagy a világpolgár neve valamely eredeti jelentéssel bír még. A periférikus tudat egyéni víziói bírnak jelentőséggel, hogy az Egység nem maradhat meg. Jelentéses időben ki kell mondani, hogy Egységben kimondható: „Egy lélek van rajtam”. Ami akkor is jel, ha kérdés követi, ha Egységünk némaságára már nincs válasz. Ha a személyes énünk második szava az önreflexió, akkor látja meg a gyermek, hogy az első tett lesz a szava, a második a megtérés, és papírt fog adni arról, hogy ő bizony nem elveszett, inkább megtalált gyermek. Logikája gyakorlati a lélek világába lépve, ha már kevés az idő.

2. üzenet. Előrehaladó anyagi világ, dimenziók nélkül.

Az világ keletkeze elfogadható hitbéli és érvényes a logikája szerint a térbeliség helyett, az elemi anyagi folyamatot szemlélve, amikor elfogadható a világ vége, hasonló módon realitásként. Tény lehet a kezdet és a vég elemi képzetes egységben, és dimenzionálható a tudati tér folyamatként, vagy az elemekből épült anyag, amikor a tudati tevékenység ismeretei határaikhoz érnek. Sokkal törékenyebb, talán még szánalmasabb az igazolásnál a folyamat-szemlélet, ahogy az ember a világra, magára az emberre és az emberiségre tekint. A tények szemlélete visszaható okozatként lenne kezelhető a határok között, ha látható lenne a tudati adottságok képzeleti deficitje. Rámutat a tényekre teljesedésük mikéntje a lokális valóságban, mikor a történelmiség mellett megjelenik a „történetiség”. Elkerülhetetlenül bekövetkezett a dimenziók válságának átmeneti korszaka, a lelki és testi válsággal együtt a szólított feltételezi a szólító hiányosságát. Időben haladva a közösség nem tudja a történelmi inflálódásban dimenzionálni a „történetit”, az okság az identitások kérdésére itt nem válasz.

Érvényes manifesztáció (önkijelentés) lelki ajándék nélkül lehet konzisztens profán konstrukció. Aki a közösségi identitást mégis érvényesülni látja, általánosítani tudja az egzisztencia szabadságának egy formáját, akkor azt személyesen teheti. Aki a személyt fogja előtérbe helyezi a haladás „történetisége” helyett, mint egy lételv konstrukcióját, annak az anyagi világ totális válságának rémképe egy „világálom” intézményes tudati diktatúra. Egy akar lenni a személy, ha képes önreflexióra, akkor az Egységben is személyes, ahogy lelket a lélek ajándékozhat az egzisztenciáknak. Másként fogalmazva, vagy életképes Egységre van szüksége az identitásoknak, és akkor reflektálni tud Egy lelki erőre, vagy lelketlen lesz, mint a rémes hatalom.

A betű, ha a gonoszt és jót is szolgálja, annyira gyilkol, hogy ezt észre kell venni. Van a léleknek ereje, ami alázatosan veszi tudomásul a profán haralom lélekvesztő „világálmát”. A lélek áradása általánosságban jó ellenszer, amikor az egzisztencia miatt el tudja szegényíteni a már naiv lelkesedését. Amennyiben rá tud mutatni a tudati egzisztencia, hogy a képzeleti tájékozottsága korlátos, akkor képes felmérni a spirituális vagy ezoterikus képzeletdiktatúrának a korlátait. A betű képes korlátlan és halálos uralomra, mert felfed és eltakar, ha születhet halálos ölelésből, és vezethet közösségben élő magányos egyének halálos küldetéstudatához. Amikor hiányzik a szellemes lelki erő, ha elmarad a lélekáradás és lelki elszegényedés dinamikus önellenőrző folyamata, akkor a betű az ordító némaság hatalmi eszköze marad. A lélekben alvókat profán folyamatok is felébreszthetik, mert a korlátlan szabadság Gyümölcstelen néma genezisében kifejezhető létünk, mert a lélekből kifordított és rosszul uralkodó betű hatalmát a belső ellentmondás képtelen keretbe foglalni.

Az élő szó vezethetne el a rámutatás jó tárgyi kereteihez, a személyes felismeréshez, ami pedig az érlelődésben van. Egy írásnak hiszek, amiben beteljesedik, ami egy rámutatásban meg volt meghatározva, az ígéret. Ami az anyagi világ kezdete előtt és vége után van ígéretek sora, mint folyamat. Az anyag összetettségre, és számtalan megjelenési formája mellett, komplexitása miatt is dimenzionál. A kegyelem, eltérő természetű és valóságos lehet, ami a világfolyamban a bűn sajátos természete miatt közösségi kegyetlenség. Ugyanis világossá vált, hogy a profán vaksága is épít a kegyelmi attitűdre, ahol az alvók világa hirtelen kitágul, lehet mondani, hogy rálátást mutat a keretek nélküli természetre. Ezzel szemben, ha az emberi önfelszabadításnak része az anyagi büntetés dimenzionálása, akkor a büntetés kritikája, lelki logikáját követve, a világi ellenállás jogához fog vezetni, csak a szóban. Az önfelszabadítás logikája hajlamos a széles tárgyi kereteket, úgy sajátjaként kezelni, amelybe esetleg éppen a kegyelmi attitűd fér bele, felismert „kegyes” hazugságként. Amikor az anyagi harc rámutat az anyagi tudatra, kiolvasott tényezőként elfogadja „a hasonló” mosolydiktatúráját. Elutasítva a kegyelmi tényt, ami nem anyagi. A tudat kérdésére a tér világában folyamat. Lelki az ígéret, az okság vizsgálata a tudatban az „emberi mélység” felé vezet, ahol a történet véget ér ott lesz a kezdete a folytatásnak.

1.üzenet. Rámutatás és a visszamutatás.

Bevezetés! Sajátjaként elfogadja a forrás is, ahogy folyó a forrásait, eredetének tényét. Ha a barlang kegyelmi esemény helye a hegyen, és beszédes is marad, akkor az áramlása folytonos a hídépítés után. Ennek jele az önreflexió, amikor a kritika nem örvényes lesz, inkább az Egység belső oksági képzete. Magát nem nézheti a tengerben, csak akkor, amikor Egy folyamatban hallja hangját. Kritizálni az ígért esemény forrását csak a forrásnál érdemes, mert itt kérdezhető vissza a barlang.

Amíg még létezik emlékezete a benne lévő gyermekről a felnővő nemzedéknek veszélyt jelent a hatalomnak. Feddésre lesz szüksége a felnőtt és nyakas embernek, annál is inkább, ha visszamutatással és rámutatással társul a törvény megszegésének kritikája. Ami hamis gyermekségre építi új birodalmát és a régi közösségi elvárásra, az óriás logikájára és a kicsi azonosulására, annak a kornak az embere majd elzárkózik teremtőjétől, a lélektelenség miatt. Egy felkínált kegyelem vállalása ellenére a kor nem akar közösségi maradni, nem törekszik nemes és bátor jövőkép megfogalmazására. Majd az Egységben sem lehet irgalmat látni, ha az értelem visszamutatás és rámutatás között vergődve elhagyja zsenge és érleletlen világképét, egy totális, szerződésben nem rögzített, de kialakult világrend álomvilágáért. Egy evidencia lett, ami zsenge volt, de elenyészik, a természetes módon kialakult személyes világképben, gyökere erőtlen lesz, az egység hamis világrendje viszont óriásként maga ellen fordítja a benne élő kicsit, megveri és harcra neveli. Az egy folyamat, ahol a fiatal megfeddi a felnőttet.

Kétségtelen, hogy amikor a látások, és a felnőttségbe átfordító külsődleges szándék kitör a barlang világából, mint a forrás, akkor az új nemzedék nevetséges rendet lát, melyet periférikus gátlásokkal küzdő egzisztencia határoz meg. Kicsi patak szalad vidáman a nagyobb és lassan haladó folyóba, hogy áradva feledje a teremtettsége magasát, a barlang kegyelmét. Egyre inkább a nagy világfolyóba oldódnak a fecsegő patakocskák, és befutnak a haladó világ korlátlan tengerében, ahol elnémul a folyó. A tudat hangos addig míg kritikája az ellen fordulna, aminek szava elhal a tenger morajlásában, ahol elnémul. Mert meghall egy Igét a teremtett világ. Az Egy azt mondja, beteljesedett a közösségi álom, és így van jól. És a nagy vizek felett lebegő közösségi lélek sem mondhat mást, elfogadja, hogy kicsi voltam fenn a magasban, és nagy lettem, lenn a korlátlan vizek mellett. Ezzel ugyan be is végeztetett, mondhatni befellegzett a kritikai én tudati előmenetele, és az Egység álmát, amit megkapott a némaságban, azzal osztozik a kegyelemben, csendben és némán, vagy megérti, az elveszettek mellett megfogalmazott szavakat.

Egy a kritikus tudat, amikor rámutató, mert mindig az ígéretre hivatkozik az Egység hidjáról, hogyha igy fogható fel néven nevezése az építésnek, ami a létezéséből következhet, mert a megvalósulásra történő visszamutatás, a létezés kritikája alapvető tulajdonsága a személynek. A tárgyi keretek között „valaminek” az érzékelése, a „más is hasonló” elv mellett, észleli a „tárgyában más” elvet is. A hidat a dialógustól elszokott ember, a néma kritikus is érzékeli. Mi az, hogy tárgyában más, nagyon is más a folyó a híd alatt, keretei eltérnek a megkövesedett hídépítők szomorúságától. Az Egységben lesz gyakorlati válasz, az eltérés origójában a híd mellett ott a folyamat. A megteremtett és a kimunkált egység eltérő módon fog visszamutatni „valamire”. Mondhatni más az aranyfedezete, ahogy diktátorunk mondaná: - a „bárkinek” nyitott elszomorodott hídra, rámosolyog a „csak neked” logika, ahol hídpénzt kérnek még. Az egyiknek múlt, a másik jövő a vonzata. A jövőt nézve tengerszinten mutatkozó különbség nincs a folyók között, a múlt „belső paramétere” az élet folyamatának.

Az Egy teremtő lelkén keresztül, a sötétségben, a nagy vizek felett megszólalt, amikor még ígéretben létezett a kicsiny forrás, hogy legyen, ami a hegyeknek válaszol, ezért a mi világunk is egy ígéret, hogy az egy és a közös világ véget ér. Most a kegyelem ígérete miatt ez még nem teljesedett. Ez egy tárgyi keret, ahogy kimondjuk kritikusan, hogy ez folyamat. Az egyik keretet elfogadja a tengeri Óriást, a vadállatot, mert hazug, aki nem szereti a diktátort mert hasonlít rá. Amikor a hatalom lélektelen, világát is az új világvallásában elnémította. A közösségben Egység dolgában is másként beszél a világ, mikor a közös lélekre, melyben teremtve képzelheti magát visszamutat. Személyes világban szól, szavát a forrásnál és a tengernél is hallatni fogja.