A vigasztaló Szentlélek biztatását meg nem értve, meg akartam osztottam egy titkot itt írásban, de nem a titkot kellett közzétenni. Az elmúlás folyamatát élő világ, és azok a gyermekek, akik nem fognak megszületni, számomra élő valóság. A ráció, vagy inkább a lélek értette meg velem, hogy nem írom le, ami élő szóban elmondó, amikor hallják azokat, akik beszélnek a lélektelenség ellen. Valamely formában látható ugyan, hogy nem érdektelen az elmúló gyermeki lét emléke, forrásának ismerete azonban legyen kérdés, mert a titok felszínre jut így is. A világra hasonló módon kérdez a lélek, mint ahogy a gyermek kérdez vissza az éltesebb korúra. Régen látom, hogy a világ számára érdektelen a saját válaszokkal még nem bíró gyermek, ha a világi előítélet is a másik ember haszontalan gyermekét nevezi nevén, annak szülei, testvérei helyett. Így maradhat a lélek a gyermektelen világ számára, mit az ezer éve lehullott eső, mely a földben mélyen elrejtett barlangokban gyűlt észrevétlenül.
A jó és erős Szentlélek, lesz közvetítő, az ajándékozó, a bölcs kezdet, aki figyelmeztet hogyha kineveti a rossz mag gyermekét a világ, és azokat sem szereti, akik szeretnek immár reményük fogyatkozásában. Ha nem figyelmeztetne a Lélek, gyermekeink nevelő erejét ki érthetné meg felnőtt tudattal, hogy kétséges az önfelszabadítás, amivel büntetjük a bennünk élni akaró gyermeket. Felnőttségére a világ egyre szaporodó halottjait számlálja. Így, akiket eltemetett az anyag, nem éri el az Egy kegyelmét a gyermeki kérdésekben. És amikor a köztünk élő gyermeket kérdezem meg, hogy kihez marad hű mindhalálig, nem tudja a választ. Van írása arról, hogy a kegyelem nem szűnik meg addig, amíg véget nem ér a világ, mert aki érti, bármilyen Úrnak szolgája legyen is, szabad akarata van. A kegyelem kis rabszolgái viszont nem mindig ismerik fel, hogy a halottak ítéletének anyagi vonatkozása inkább elvi kérdés a világ állapot béli változása az elmúló anyagi világban. Az ígérettel találkozó úgy van a lélekkel, ahogy szembesült életében vele, ahogy a gyermekre a lelke visszakérdez.
Az egzisztenciális, vagy filozófiai válasz elhal Egy új világvallás korszaka idején. Az egység hazugsága inflálódó titok, nem meglepők a gyermeki hit megnyilvánulásai. Amikor kimondja a kis ember, hogy van születési papírja, és ez alapján jogot kapott a kegyelemre. Aztán majd később folytatva ismét megrendítőt mond, jogom van dönteni élet és halál dolgában, mert valakik, vagy ugyanazok más módon, indokot adnak a bíráskodásra, az öntörvényűségre. A lélek dolgai teszik majd nevetségessé, nem a személyes érlelődés hiánya a kegyelmi világban. Úgy tudják meg, hogy van válság, mikor kritikai mosolyterror van, és aki részese az nem kegyelmez. Miféle választ tud adni egy nép az ifjabbaknak, ha majd a korosabb ifjúk is azt mondják a lelkes szülőnek: „a közösség anyagiban él”, és a halottak között ne keressük az élőt. Látva, hogy az adósságcsapda igazolja a világ gyermekeit a látszat felnőttségben. Új papírt ad az elveszett világban, hitellevelet, hogy már felnőtt, bár nem az. És megöli gyermekeit anyagban szült elvekkel, amikor visszaveszi a papírt az egy nélkül az egység. A gyermek elmondja, hogy megérti, mégis a kegyelmi világba akar visszatérni. Ha a régi kegyelmi világ elnémul a gyermek anyag némasága sem lesz Egységes.
Az Egységből visszajuthat a kegyelmi világ az anyagiba, de akkor, amikor új anyagból dolgozik a szabó, az elveszett kabáton jel lesz a beszédes némaság. Nem gondolja senki, hogy a „meghalt, mert élt”, vagy a „ne keressük a halottak közt az élőt” szavak, vagy a világpolgár neve valamely eredeti jelentéssel bír még. A periférikus tudat egyéni víziói bírnak jelentőséggel, hogy az Egység nem maradhat meg. Jelentéses időben ki kell mondani, hogy Egységben kimondható: „Egy lélek van rajtam”. Ami akkor is jel, ha kérdés követi, ha Egységünk némaságára már nincs válasz. Ha a személyes énünk második szava az önreflexió, akkor látja meg a gyermek, hogy az első tett lesz a szava, a második a megtérés, és papírt fog adni arról, hogy ő bizony nem elveszett, inkább megtalált gyermek. Logikája gyakorlati a lélek világába lépve, ha már kevés az idő.
A jó és erős Szentlélek, lesz közvetítő, az ajándékozó, a bölcs kezdet, aki figyelmeztet hogyha kineveti a rossz mag gyermekét a világ, és azokat sem szereti, akik szeretnek immár reményük fogyatkozásában. Ha nem figyelmeztetne a Lélek, gyermekeink nevelő erejét ki érthetné meg felnőtt tudattal, hogy kétséges az önfelszabadítás, amivel büntetjük a bennünk élni akaró gyermeket. Felnőttségére a világ egyre szaporodó halottjait számlálja. Így, akiket eltemetett az anyag, nem éri el az Egy kegyelmét a gyermeki kérdésekben. És amikor a köztünk élő gyermeket kérdezem meg, hogy kihez marad hű mindhalálig, nem tudja a választ. Van írása arról, hogy a kegyelem nem szűnik meg addig, amíg véget nem ér a világ, mert aki érti, bármilyen Úrnak szolgája legyen is, szabad akarata van. A kegyelem kis rabszolgái viszont nem mindig ismerik fel, hogy a halottak ítéletének anyagi vonatkozása inkább elvi kérdés a világ állapot béli változása az elmúló anyagi világban. Az ígérettel találkozó úgy van a lélekkel, ahogy szembesült életében vele, ahogy a gyermekre a lelke visszakérdez.
Az egzisztenciális, vagy filozófiai válasz elhal Egy új világvallás korszaka idején. Az egység hazugsága inflálódó titok, nem meglepők a gyermeki hit megnyilvánulásai. Amikor kimondja a kis ember, hogy van születési papírja, és ez alapján jogot kapott a kegyelemre. Aztán majd később folytatva ismét megrendítőt mond, jogom van dönteni élet és halál dolgában, mert valakik, vagy ugyanazok más módon, indokot adnak a bíráskodásra, az öntörvényűségre. A lélek dolgai teszik majd nevetségessé, nem a személyes érlelődés hiánya a kegyelmi világban. Úgy tudják meg, hogy van válság, mikor kritikai mosolyterror van, és aki részese az nem kegyelmez. Miféle választ tud adni egy nép az ifjabbaknak, ha majd a korosabb ifjúk is azt mondják a lelkes szülőnek: „a közösség anyagiban él”, és a halottak között ne keressük az élőt. Látva, hogy az adósságcsapda igazolja a világ gyermekeit a látszat felnőttségben. Új papírt ad az elveszett világban, hitellevelet, hogy már felnőtt, bár nem az. És megöli gyermekeit anyagban szült elvekkel, amikor visszaveszi a papírt az egy nélkül az egység. A gyermek elmondja, hogy megérti, mégis a kegyelmi világba akar visszatérni. Ha a régi kegyelmi világ elnémul a gyermek anyag némasága sem lesz Egységes.
Az Egységből visszajuthat a kegyelmi világ az anyagiba, de akkor, amikor új anyagból dolgozik a szabó, az elveszett kabáton jel lesz a beszédes némaság. Nem gondolja senki, hogy a „meghalt, mert élt”, vagy a „ne keressük a halottak közt az élőt” szavak, vagy a világpolgár neve valamely eredeti jelentéssel bír még. A periférikus tudat egyéni víziói bírnak jelentőséggel, hogy az Egység nem maradhat meg. Jelentéses időben ki kell mondani, hogy Egységben kimondható: „Egy lélek van rajtam”. Ami akkor is jel, ha kérdés követi, ha Egységünk némaságára már nincs válasz. Ha a személyes énünk második szava az önreflexió, akkor látja meg a gyermek, hogy az első tett lesz a szava, a második a megtérés, és papírt fog adni arról, hogy ő bizony nem elveszett, inkább megtalált gyermek. Logikája gyakorlati a lélek világába lépve, ha már kevés az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése