Egy tőről metszett emberiség, a személyes és közösségi identitását megtapasztalja, kiérlelt gyümölcse vagy a tárgyszerű kritika igénye eredménye. Lehet olyan identitás mely hasonló a nagyapa „eperfájára”, ami magasra nőtt és a madarakon kívül az unoka már nem éri el gyümölcseit. A megismerés kultúránk racionális elvárása, mert az igazság szerint Egy tőről származunk, ami viszont közös vonása is, hogy az idegen felismeréseknek is van formáló ereje. Ha lehet az Egységnek más gyümölcse, akkor a nagyra nőtt fa kivágásra is jó eredményre vezethet, ami az ember hatalmával kapcsolatos. Az identitásból eredeztetett szabadságot én gyermekinek nevezném, ha nem féltett örökségem tárgya lenne. Tudni és érzékelni az identitás problematikát, külső befolyás elfogadását is jelenti, ami nem szabadságjog akkor, ha van egy új jegyességben gyermeki vidámság, ami legyőzi a profán kultúrában a hatalmi rációt.
Az Identitások ismerik a gyermekit, csak azt nem ismeri el, akiben egzisztenciálisan elhalt a gyermeki emlékezet. A koldust nem látjuk gyermekinek, és a beteg sem tud az lenni, ahogy az orvos sem gyermeki, amikor diagnosztizál. Ha a problematikának van több megoldása, akkor az irányok is meghatározók. A felismerő önmaga talán nem képes rámutatni az irányokra is, ha mint túlérett egzisztencia, mondjam így érleletlen gyümölcse a közösségi Identitások komplex hálójának. Talán van olyan kiscsoportos is az óvodában, akit a termete miatt nagycsoportosnak néznek. Hasonló a profán kultúra, ami látszólagos természete ellenében tud a szakralitásra rámutatni.
Ha reflektálok, és tárgyszerűen teszem, akkor magamra is reflektálok. Mégis, amikor hazafutok, dicséretet nem várhatok mert nagycsoportos vagyok. Környezetünk többes identitása még kihívja az önsajnálatra hajlamos gyermekben a „benne” élő beteget, a koldust, vagy orvost, aki épp ekkor néz szembe az Identitások kérdéseivel. Akinek az egzisztenciája saját válaszokat érleli ki, az olyan maradhat, mint az óriásira nőtt gyümölcsfa. És a leszedetlen, túlérett gyümölcs rémálma, hogy a termő ága már nem lesz lemetszve, és gondozva sem lesz már. A gyermek haragszik, ha szerepjátékát nem játszhatja, és fél előbújni a gyermeki „tudata” a „felnőtt” egzisztenciából. Szalad hozzám, ha gyermekként hívom, felnőttet keresem benne, és engem gyereknek láthat. Érzékelhető önellentmondások nem ezért olyanok amilyenek, mert a megoldások önmagukból következnének. A „felnőtt” fél-kész világ úgy is látható, ahogy épp van, mint a metszett ág, ez lesz a készség búcsúja, és talán a föld sója ízesíti a vacsoráját.
Az egzisztencia „dráma játéka” nagyon vad tud lenni, a „senkinek nem kellek” tudat is felszínre juthat. Hogy lelki porondon miért jelennek meg a kérdések, arra az egyes számban élő alanyi Identitás sem tud válaszolni, mikor lelkizésnek mondja, a gyenge elme szándéknak a közösségi többes szám használatát. A régi profizmus sem pénzre építette a fél-kész „világvallást”, inkább a közösségi szétválasztás és egyesítés dialektikájában mutatott előre, inkább szembe haladt a közösségi halál lelki, szellemi és fizikai dimenzióival. Mint már megismerttel talán nem él vidáman a (lélek és anyag) halál-kultúrájában a kultúra-profi, mert önértelme kiérlelte spiritizmusát, ami egy nagyon gyenge válasz, ami általános és sokféle, és talán ezért sem akart ellentmondani Gonosz hatalomnak, mert nem ismerte el létezését. A pásztorolhatatlan és még egyezményes, és erősen komplex fél-kész anyagi világkép önmaga szervezte búcsúját. Mikor az anyagi egzisztenciánk nem töredékesen, sokkal inkább készen jelent meg, akkor hatalmi logikánk, és a lelki dráma nem figyelmezteti az érzéketlenség általános, és nevetségesen kicsinyes, hazug rendszerét búcsújára. Periférikus létezésünk hatalmi elemei az eltérő Identitásban megvannak, és aki emlékezni tud arra, aki az időben is Egy, megjeleníthette lélekben túlhajszolt közömbös önértelmének állapotát. Erről van szó, érvényes önreflexióval a gyermek ritkán merészel előállni a nagycsoportban, ahol éppen érdeklődést kelt töredékes ismeretünk miatt. Személyesen talán nem a bukott hatalmi logikának még engedelmes egyén mutat rá az ördög kistestvérére. Tudott, hogy a fél-kész világban előjön, kire mutatnak. Az Identitások megírják a játszma végét, és ha még csak írják, akkor érthető okból nem publikálható ma.
Az Identitások ismerik a gyermekit, csak azt nem ismeri el, akiben egzisztenciálisan elhalt a gyermeki emlékezet. A koldust nem látjuk gyermekinek, és a beteg sem tud az lenni, ahogy az orvos sem gyermeki, amikor diagnosztizál. Ha a problematikának van több megoldása, akkor az irányok is meghatározók. A felismerő önmaga talán nem képes rámutatni az irányokra is, ha mint túlérett egzisztencia, mondjam így érleletlen gyümölcse a közösségi Identitások komplex hálójának. Talán van olyan kiscsoportos is az óvodában, akit a termete miatt nagycsoportosnak néznek. Hasonló a profán kultúra, ami látszólagos természete ellenében tud a szakralitásra rámutatni.
Ha reflektálok, és tárgyszerűen teszem, akkor magamra is reflektálok. Mégis, amikor hazafutok, dicséretet nem várhatok mert nagycsoportos vagyok. Környezetünk többes identitása még kihívja az önsajnálatra hajlamos gyermekben a „benne” élő beteget, a koldust, vagy orvost, aki épp ekkor néz szembe az Identitások kérdéseivel. Akinek az egzisztenciája saját válaszokat érleli ki, az olyan maradhat, mint az óriásira nőtt gyümölcsfa. És a leszedetlen, túlérett gyümölcs rémálma, hogy a termő ága már nem lesz lemetszve, és gondozva sem lesz már. A gyermek haragszik, ha szerepjátékát nem játszhatja, és fél előbújni a gyermeki „tudata” a „felnőtt” egzisztenciából. Szalad hozzám, ha gyermekként hívom, felnőttet keresem benne, és engem gyereknek láthat. Érzékelhető önellentmondások nem ezért olyanok amilyenek, mert a megoldások önmagukból következnének. A „felnőtt” fél-kész világ úgy is látható, ahogy épp van, mint a metszett ág, ez lesz a készség búcsúja, és talán a föld sója ízesíti a vacsoráját.
Az egzisztencia „dráma játéka” nagyon vad tud lenni, a „senkinek nem kellek” tudat is felszínre juthat. Hogy lelki porondon miért jelennek meg a kérdések, arra az egyes számban élő alanyi Identitás sem tud válaszolni, mikor lelkizésnek mondja, a gyenge elme szándéknak a közösségi többes szám használatát. A régi profizmus sem pénzre építette a fél-kész „világvallást”, inkább a közösségi szétválasztás és egyesítés dialektikájában mutatott előre, inkább szembe haladt a közösségi halál lelki, szellemi és fizikai dimenzióival. Mint már megismerttel talán nem él vidáman a (lélek és anyag) halál-kultúrájában a kultúra-profi, mert önértelme kiérlelte spiritizmusát, ami egy nagyon gyenge válasz, ami általános és sokféle, és talán ezért sem akart ellentmondani Gonosz hatalomnak, mert nem ismerte el létezését. A pásztorolhatatlan és még egyezményes, és erősen komplex fél-kész anyagi világkép önmaga szervezte búcsúját. Mikor az anyagi egzisztenciánk nem töredékesen, sokkal inkább készen jelent meg, akkor hatalmi logikánk, és a lelki dráma nem figyelmezteti az érzéketlenség általános, és nevetségesen kicsinyes, hazug rendszerét búcsújára. Periférikus létezésünk hatalmi elemei az eltérő Identitásban megvannak, és aki emlékezni tud arra, aki az időben is Egy, megjeleníthette lélekben túlhajszolt közömbös önértelmének állapotát. Erről van szó, érvényes önreflexióval a gyermek ritkán merészel előállni a nagycsoportban, ahol éppen érdeklődést kelt töredékes ismeretünk miatt. Személyesen talán nem a bukott hatalmi logikának még engedelmes egyén mutat rá az ördög kistestvérére. Tudott, hogy a fél-kész világban előjön, kire mutatnak. Az Identitások megírják a játszma végét, és ha még csak írják, akkor érthető okból nem publikálható ma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése