2. üzenet. Előrehaladó anyagi világ, dimenziók nélkül.

Az világ keletkeze elfogadható hitbéli és érvényes a logikája szerint a térbeliség helyett, az elemi anyagi folyamatot szemlélve, amikor elfogadható a világ vége, hasonló módon realitásként. Tény lehet a kezdet és a vég elemi képzetes egységben, és dimenzionálható a tudati tér folyamatként, vagy az elemekből épült anyag, amikor a tudati tevékenység ismeretei határaikhoz érnek. Sokkal törékenyebb, talán még szánalmasabb az igazolásnál a folyamat-szemlélet, ahogy az ember a világra, magára az emberre és az emberiségre tekint. A tények szemlélete visszaható okozatként lenne kezelhető a határok között, ha látható lenne a tudati adottságok képzeleti deficitje. Rámutat a tényekre teljesedésük mikéntje a lokális valóságban, mikor a történelmiség mellett megjelenik a „történetiség”. Elkerülhetetlenül bekövetkezett a dimenziók válságának átmeneti korszaka, a lelki és testi válsággal együtt a szólított feltételezi a szólító hiányosságát. Időben haladva a közösség nem tudja a történelmi inflálódásban dimenzionálni a „történetit”, az okság az identitások kérdésére itt nem válasz.

Érvényes manifesztáció (önkijelentés) lelki ajándék nélkül lehet konzisztens profán konstrukció. Aki a közösségi identitást mégis érvényesülni látja, általánosítani tudja az egzisztencia szabadságának egy formáját, akkor azt személyesen teheti. Aki a személyt fogja előtérbe helyezi a haladás „történetisége” helyett, mint egy lételv konstrukcióját, annak az anyagi világ totális válságának rémképe egy „világálom” intézményes tudati diktatúra. Egy akar lenni a személy, ha képes önreflexióra, akkor az Egységben is személyes, ahogy lelket a lélek ajándékozhat az egzisztenciáknak. Másként fogalmazva, vagy életképes Egységre van szüksége az identitásoknak, és akkor reflektálni tud Egy lelki erőre, vagy lelketlen lesz, mint a rémes hatalom.

A betű, ha a gonoszt és jót is szolgálja, annyira gyilkol, hogy ezt észre kell venni. Van a léleknek ereje, ami alázatosan veszi tudomásul a profán haralom lélekvesztő „világálmát”. A lélek áradása általánosságban jó ellenszer, amikor az egzisztencia miatt el tudja szegényíteni a már naiv lelkesedését. Amennyiben rá tud mutatni a tudati egzisztencia, hogy a képzeleti tájékozottsága korlátos, akkor képes felmérni a spirituális vagy ezoterikus képzeletdiktatúrának a korlátait. A betű képes korlátlan és halálos uralomra, mert felfed és eltakar, ha születhet halálos ölelésből, és vezethet közösségben élő magányos egyének halálos küldetéstudatához. Amikor hiányzik a szellemes lelki erő, ha elmarad a lélekáradás és lelki elszegényedés dinamikus önellenőrző folyamata, akkor a betű az ordító némaság hatalmi eszköze marad. A lélekben alvókat profán folyamatok is felébreszthetik, mert a korlátlan szabadság Gyümölcstelen néma genezisében kifejezhető létünk, mert a lélekből kifordított és rosszul uralkodó betű hatalmát a belső ellentmondás képtelen keretbe foglalni.

Az élő szó vezethetne el a rámutatás jó tárgyi kereteihez, a személyes felismeréshez, ami pedig az érlelődésben van. Egy írásnak hiszek, amiben beteljesedik, ami egy rámutatásban meg volt meghatározva, az ígéret. Ami az anyagi világ kezdete előtt és vége után van ígéretek sora, mint folyamat. Az anyag összetettségre, és számtalan megjelenési formája mellett, komplexitása miatt is dimenzionál. A kegyelem, eltérő természetű és valóságos lehet, ami a világfolyamban a bűn sajátos természete miatt közösségi kegyetlenség. Ugyanis világossá vált, hogy a profán vaksága is épít a kegyelmi attitűdre, ahol az alvók világa hirtelen kitágul, lehet mondani, hogy rálátást mutat a keretek nélküli természetre. Ezzel szemben, ha az emberi önfelszabadításnak része az anyagi büntetés dimenzionálása, akkor a büntetés kritikája, lelki logikáját követve, a világi ellenállás jogához fog vezetni, csak a szóban. Az önfelszabadítás logikája hajlamos a széles tárgyi kereteket, úgy sajátjaként kezelni, amelybe esetleg éppen a kegyelmi attitűd fér bele, felismert „kegyes” hazugságként. Amikor az anyagi harc rámutat az anyagi tudatra, kiolvasott tényezőként elfogadja „a hasonló” mosolydiktatúráját. Elutasítva a kegyelmi tényt, ami nem anyagi. A tudat kérdésére a tér világában folyamat. Lelki az ígéret, az okság vizsgálata a tudatban az „emberi mélység” felé vezet, ahol a történet véget ér ott lesz a kezdete a folytatásnak.

1.üzenet. Rámutatás és a visszamutatás.

Bevezetés! Sajátjaként elfogadja a forrás is, ahogy folyó a forrásait, eredetének tényét. Ha a barlang kegyelmi esemény helye a hegyen, és beszédes is marad, akkor az áramlása folytonos a hídépítés után. Ennek jele az önreflexió, amikor a kritika nem örvényes lesz, inkább az Egység belső oksági képzete. Magát nem nézheti a tengerben, csak akkor, amikor Egy folyamatban hallja hangját. Kritizálni az ígért esemény forrását csak a forrásnál érdemes, mert itt kérdezhető vissza a barlang.

Amíg még létezik emlékezete a benne lévő gyermekről a felnővő nemzedéknek veszélyt jelent a hatalomnak. Feddésre lesz szüksége a felnőtt és nyakas embernek, annál is inkább, ha visszamutatással és rámutatással társul a törvény megszegésének kritikája. Ami hamis gyermekségre építi új birodalmát és a régi közösségi elvárásra, az óriás logikájára és a kicsi azonosulására, annak a kornak az embere majd elzárkózik teremtőjétől, a lélektelenség miatt. Egy felkínált kegyelem vállalása ellenére a kor nem akar közösségi maradni, nem törekszik nemes és bátor jövőkép megfogalmazására. Majd az Egységben sem lehet irgalmat látni, ha az értelem visszamutatás és rámutatás között vergődve elhagyja zsenge és érleletlen világképét, egy totális, szerződésben nem rögzített, de kialakult világrend álomvilágáért. Egy evidencia lett, ami zsenge volt, de elenyészik, a természetes módon kialakult személyes világképben, gyökere erőtlen lesz, az egység hamis világrendje viszont óriásként maga ellen fordítja a benne élő kicsit, megveri és harcra neveli. Az egy folyamat, ahol a fiatal megfeddi a felnőttet.

Kétségtelen, hogy amikor a látások, és a felnőttségbe átfordító külsődleges szándék kitör a barlang világából, mint a forrás, akkor az új nemzedék nevetséges rendet lát, melyet periférikus gátlásokkal küzdő egzisztencia határoz meg. Kicsi patak szalad vidáman a nagyobb és lassan haladó folyóba, hogy áradva feledje a teremtettsége magasát, a barlang kegyelmét. Egyre inkább a nagy világfolyóba oldódnak a fecsegő patakocskák, és befutnak a haladó világ korlátlan tengerében, ahol elnémul a folyó. A tudat hangos addig míg kritikája az ellen fordulna, aminek szava elhal a tenger morajlásában, ahol elnémul. Mert meghall egy Igét a teremtett világ. Az Egy azt mondja, beteljesedett a közösségi álom, és így van jól. És a nagy vizek felett lebegő közösségi lélek sem mondhat mást, elfogadja, hogy kicsi voltam fenn a magasban, és nagy lettem, lenn a korlátlan vizek mellett. Ezzel ugyan be is végeztetett, mondhatni befellegzett a kritikai én tudati előmenetele, és az Egység álmát, amit megkapott a némaságban, azzal osztozik a kegyelemben, csendben és némán, vagy megérti, az elveszettek mellett megfogalmazott szavakat.

Egy a kritikus tudat, amikor rámutató, mert mindig az ígéretre hivatkozik az Egység hidjáról, hogyha igy fogható fel néven nevezése az építésnek, ami a létezéséből következhet, mert a megvalósulásra történő visszamutatás, a létezés kritikája alapvető tulajdonsága a személynek. A tárgyi keretek között „valaminek” az érzékelése, a „más is hasonló” elv mellett, észleli a „tárgyában más” elvet is. A hidat a dialógustól elszokott ember, a néma kritikus is érzékeli. Mi az, hogy tárgyában más, nagyon is más a folyó a híd alatt, keretei eltérnek a megkövesedett hídépítők szomorúságától. Az Egységben lesz gyakorlati válasz, az eltérés origójában a híd mellett ott a folyamat. A megteremtett és a kimunkált egység eltérő módon fog visszamutatni „valamire”. Mondhatni más az aranyfedezete, ahogy diktátorunk mondaná: - a „bárkinek” nyitott elszomorodott hídra, rámosolyog a „csak neked” logika, ahol hídpénzt kérnek még. Az egyiknek múlt, a másik jövő a vonzata. A jövőt nézve tengerszinten mutatkozó különbség nincs a folyók között, a múlt „belső paramétere” az élet folyamatának.

Az Egy teremtő lelkén keresztül, a sötétségben, a nagy vizek felett megszólalt, amikor még ígéretben létezett a kicsiny forrás, hogy legyen, ami a hegyeknek válaszol, ezért a mi világunk is egy ígéret, hogy az egy és a közös világ véget ér. Most a kegyelem ígérete miatt ez még nem teljesedett. Ez egy tárgyi keret, ahogy kimondjuk kritikusan, hogy ez folyamat. Az egyik keretet elfogadja a tengeri Óriást, a vadállatot, mert hazug, aki nem szereti a diktátort mert hasonlít rá. Amikor a hatalom lélektelen, világát is az új világvallásában elnémította. A közösségben Egység dolgában is másként beszél a világ, mikor a közös lélekre, melyben teremtve képzelheti magát visszamutat. Személyes világban szól, szavát a forrásnál és a tengernél is hallatni fogja.