7. üzenet. Az hit áttetsző szövétneke.

Ahogy a lemetszett életágnak, ami gyökerét vízben növeszti, a beszédben az ember által talaja lesz a hitnek. Miről írva van, hogy a hallásból ered, az írásban a mondat az ige állapot béli helyzete miatt ismerhető fel. Vagy az életág belső életereje növekszik a Szentlélek munkája által, vagy a közösség identitása által, ezen belüli részesedés miatt növekszik az Egység embere. Aki maga felett határozta meg a kegyelmi forrást, végül a hídépítésben a közösség alá épít átjárást. Ahogy megteszi a forrással a folyó, minek eredete, és útja van a tengerig, úgy a kegyelem is a mélyre hat, és magasra emel, és honnan ered, oda mutat vissza. Sok féle hangon énekel minden forrás, ami a folyóba vezet. Sokszor a tengerek szirénhangja miatt lesz töredékes az ismeret, a mélység hangja, a pásztor hangja, a nép hangja is töredezett.

Amint visszatérhet „gazdátlan földjére” a menekülő, vagy a cellamagányból az Identitások sokasága, a „környezetben” nem ismer majd magára. Ha részesedését egy korona alatt kapja, a nép a föld művelésével a korona jutalmát veszi. Addig, ha nem tűri a koronát, az ember meneküljön el a rossz gazda földjéről, és menjen szolgaságba. „Menekülj ki népem a gazdátlan földről, emeld magad fölé a szolgálatban a szabadság lelkületét, mert majd tiéd lesz a föld-részed, mert a rossz gazda rossz szolgáit elcsapja, öröksége vele elvész, és műveletlen marad a földje”.

A gyermek maga fölé emeli a felnőttet, a felnőtt a gyermeket tartja magasba, egy halálos sóhajig, amit akkor hall, mikor az elsőt és az utolsót átszögezve felemeli. Eddig hozott anyagból dolgozott a divatszabó, pénzért húzta le boltjára a rolót a szatócs. Hitte, hogy megszolgálja obsitját, lesben áll a rokkant vitéz, tisztaságba cihelődik a gazdag, leskelődve kinézett ablakán, az eddig letakart tükrébe bámuló, és üres lesz az egyenes utca. És ha marad valami fény, ami nem valami cellamagányba révedőt, nem is szabad földjének háttal állót mutat, keres helyet ott épp annak, aki kézen fogja a láthatatlan térben, kiket lelki erejével elér, és a sötétben vezetheti. Ez az esküvőre kiírt régi bejegyzettség, ami elveszett ma a jegyesség idejére mutat. Mint az elvesztettnek vélt szabad akarat egy folyamatban és a jövő keresésében lesz idővel tárgyserű és ébresztő emlék, ahogy egy elveszettnek hitt profán dráma megtalálása.

A kegyelmi forrás az, amit maga határozhat meg, azt emeli maga fölé, aki hitt világító szövétnekében, miben megvan a csüggedés lehulló és lázadó vagy felemelő ereje. Tehát az anyag és a lélek elviseli a halálos döfést, az emlékezet töredezettségét, ami erején túl nem mutat, mégis hazavezetett egy láthatatlan helyen. Ahol az igaz igaznak lesz mondva, a hazug hazugnak, ott a megkülönböztetés által adható a láthatatlanra válasz. Az zöngemények nem látják a cellamagányt, ahol rab lája a többi rabot. Egymást nézve kötnek cellaszövetséget, az égbe nőtt álmok gyümölcsfájának tetején, ahol a tolvajkodó önértelem már nem képes kivágni a haszontalan fát. Lenn az urnasoron majd „szabadon” kinevetve a lelki éhséget, és a kegyelmet tehát, amit az Identitás ezután transzcendens önreflexióban számtalan módon gyakorolhatott volna. Az „új világvallásban” sincs hely, ahol Láthatatlan kegyelemről beszéljen, aki a láthatóban sem hisz. Ami a régiben sem paradicsomi, azt is lefedte az isteni kegyelem szövétneke, a vízözönig közben attól fullad meg a menthetetlen világ, hogy nem nézett fel a szövétnekre Noé bárkéjéra. Amennyi égi áldást a föld sem tudott elnyelni, ami felemelte a bárkát esők túláradása miatt. Noé háza népe megmenekült, és az csak az új termő földön lett hasonló az élet ahhoz, ahol felnézett az ember a szövetség miatt a hit szövétnekére. A kegyelemre fogékony, és kiművelt kéz arra mutat, hogy a látható kegyelem, a fára szegezett fiú feltámadása után atyai egyetemes öröksége lesz az embernek. Kimondható ezért szavakkal, hogy ami még több az anyagi térnél, az folyamatként leírható, a hitben az nyilvánul meg ezután, és ami az ember első és második teremtésének leírásából is következik az véget is ér.

6. üzenet. Identitások kezdeményezése, érlelődés.

Egy tőről metszett emberiség, a személyes és közösségi identitását megtapasztalja, kiérlelt gyümölcse vagy a tárgyszerű kritika igénye eredménye. Lehet olyan identitás mely hasonló a nagyapa „eperfájára”, ami magasra nőtt és a madarakon kívül az unoka már nem éri el gyümölcseit. A megismerés kultúránk racionális elvárása, mert az igazság szerint Egy tőről származunk, ami viszont közös vonása is, hogy az idegen felismeréseknek is van formáló ereje. Ha lehet az Egységnek más gyümölcse, akkor a nagyra nőtt fa kivágásra is jó eredményre vezethet, ami az ember hatalmával kapcsolatos. Az identitásból eredeztetett szabadságot én gyermekinek nevezném, ha nem féltett örökségem tárgya lenne. Tudni és érzékelni az identitás problematikát, külső befolyás elfogadását is jelenti, ami nem szabadságjog akkor, ha van egy új jegyességben gyermeki vidámság, ami legyőzi a profán kultúrában a hatalmi rációt.

Az Identitások ismerik a gyermekit, csak azt nem ismeri el, akiben egzisztenciálisan elhalt a gyermeki emlékezet. A koldust nem látjuk gyermekinek, és a beteg sem tud az lenni, ahogy az orvos sem gyermeki, amikor diagnosztizál. Ha a problematikának van több megoldása, akkor az irányok is meghatározók. A felismerő önmaga talán nem képes rámutatni az irányokra is, ha mint túlérett egzisztencia, mondjam így érleletlen gyümölcse a közösségi Identitások komplex hálójának. Talán van olyan kiscsoportos is az óvodában, akit a termete miatt nagycsoportosnak néznek. Hasonló a profán kultúra, ami látszólagos természete ellenében tud a szakralitásra rámutatni. 

Ha reflektálok, és tárgyszerűen teszem, akkor magamra is reflektálok. Mégis, amikor hazafutok, dicséretet nem várhatok mert nagycsoportos vagyok. Környezetünk többes identitása még kihívja az önsajnálatra hajlamos gyermekben a „benne” élő beteget, a koldust, vagy orvost, aki épp ekkor néz szembe az Identitások kérdéseivel. Akinek az egzisztenciája saját válaszokat érleli ki, az olyan maradhat, mint az óriásira nőtt gyümölcsfa. És a leszedetlen, túlérett gyümölcs rémálma, hogy a termő ága már nem lesz lemetszve, és gondozva sem lesz már. A gyermek haragszik, ha szerepjátékát nem játszhatja, és fél előbújni a gyermeki „tudata” a „felnőtt” egzisztenciából. Szalad hozzám, ha gyermekként hívom, felnőttet keresem benne, és engem gyereknek láthat. Érzékelhető önellentmondások nem ezért olyanok amilyenek, mert a megoldások önmagukból következnének. A „felnőtt” fél-kész világ úgy is látható, ahogy épp van, mint a metszett ág, ez lesz a készség búcsúja, és talán a föld sója ízesíti a vacsoráját.

Az egzisztencia „dráma játéka” nagyon vad tud lenni, a „senkinek nem kellek” tudat is felszínre juthat. Hogy lelki porondon miért jelennek meg a kérdések, arra az egyes számban élő alanyi Identitás sem tud válaszolni, mikor lelkizésnek mondja, a gyenge elme szándéknak a közösségi többes szám használatát. A régi profizmus sem pénzre építette a fél-kész „világvallást”, inkább a közösségi szétválasztás és egyesítés dialektikájában mutatott előre, inkább szembe haladt a közösségi halál lelki, szellemi és fizikai dimenzióival. Mint már megismerttel talán nem él vidáman a (lélek és anyag) halál-kultúrájában a kultúra-profi, mert önértelme kiérlelte spiritizmusát, ami egy nagyon gyenge válasz, ami általános és sokféle, és talán ezért sem akart ellentmondani Gonosz hatalomnak, mert nem ismerte el létezését. A pásztorolhatatlan és még egyezményes, és erősen komplex fél-kész anyagi világkép önmaga szervezte búcsúját. Mikor az anyagi egzisztenciánk nem töredékesen, sokkal inkább készen jelent meg, akkor hatalmi logikánk, és a lelki dráma nem figyelmezteti az érzéketlenség általános, és nevetségesen kicsinyes, hazug rendszerét búcsújára. Periférikus létezésünk hatalmi elemei az eltérő Identitásban megvannak, és aki emlékezni tud arra, aki az időben is Egy, megjeleníthette lélekben túlhajszolt közömbös önértelmének állapotát. Erről van szó, érvényes önreflexióval a gyermek ritkán merészel előállni a nagycsoportban, ahol éppen érdeklődést kelt töredékes ismeretünk miatt. Személyesen talán nem a bukott hatalmi logikának még engedelmes egyén mutat rá az ördög kistestvérére. Tudott, hogy a fél-kész világban előjön, kire mutatnak. Az Identitások megírják a játszma végét, és ha még csak írják, akkor érthető okból nem publikálható ma.

5. üzenet. A kegyelem még érthetetlen.

Ismeretlen a kegyelmi esemény abban a fél-kész világképben miben benne képzeli magát a civilizáció, amikben hazugságokkal érvelő hatalmi logika, megbukott. Mert, ha egy ember bűne, mint elkerülhetetlen vétség később személyessé válik, akkor ami összefogja a munka-közösséget, az szét is választja a tudásban. Ez a fél-kész anyagi világ a késznek látszó tudati képet, már halottá tette, amiben valóban hasonlít egykori önmagára, mikor veszélyes ellenséges szándék lesz a bűn által szerzett közösségi jog. A civilizáció lépcsője, ezért nem tud a gyengétől az erősig épülni, mert a tudati anyagban, ahol már minden önmagával hasonló, ami nem keresi a kegyelmet. A kegyelmi esemény a vakság és süketség mellet, társul az ígéretek világában. Isten szabadítást ígért, visszhangzik ugyan a tudatban, hogy valóságosan létezik szabadság, nem ignorálva inkább, mint egy visszhang elenyészik, és erőtlen lesz ismét. Történhet valami az új anyagi és „közösségi” világban, amelyben sokan új „világvallást” látnak. Egy folyamat igen, és az ilyen elvezet a végéhez, a világ anyagi felszámolása közelsége miatt. Ha „kikezelt” lelki dráma gyökeret ereszthet újra a hamissá tett rendszerben, amit egy komplexnek látszó, de végtelenül egyszerű elv irányít. A - Valós és Imaginárius (képzetes) elemeket figyelembe vevő - komplexitást felfedezheti ismét a kétnyelvű kommunikációt. Az ősrégi, és kísérteties rendszer is érvényes a teremtés előtt és a vég után az időben, és ott is ami az időkben ma megvan. A kozmológia hivatkozik, már igazolt és kutatott tényre, hogy az „anyag” és az „energia” ismeretlen formái léteznek valami módon. Ha elfogadjuk az önfelszabadítás helyi értékekben csalóka, egyebekben meg téves leíró nyelvét, úgy tudjuk képzelni, hogy már ismerjük a kommunikáció nagyon komplex, mert képzetes, még nem valós elemeit. Ha azt sugározná a csatorna, hogy „átemelt” a komplexitás önmagába valamit, akkor úgy gondolhatnánk mintha az "átemelő" nem a szennyvíztisztító lenne. Valahogy így: "Az egész képben minden részlet beszédes, mint az „átemelő csatorna". Valójában az egyszerű jegyességre lépett egy másik egyszerűvel, és közösségi folyamatot generált. Csakhogy a „világvallás” egy „támadhatatlan” komplexitásként akar uralkodni személyesen, és „megelőlegező jegyesség” helyett „civilizált” világelvet hirdet, itt ami nincs meg a környezetben, az házhoz jön kedvezményesen. Bekopogtat katonaként, vagy a hitető „nyelvezetével” ugyanúgy, mint jogvédő és visszhangozza, hogy aki enged a cellalogikának, az nemzetközi képalkotó lesz. A kegyelem ismeretlen az anyagi tudatnak, ha "képviselője" jegyességéről nem tud, az időkben azonnal esketni akar. A fél-kész világképnél tartok, már szép, töredezett utakon küzd, de már ki tudja tenni az akadályjelzőt a csatornánál.

Természetes, hogy a kegyelem jelenlétét a fél-kész világban az ismeri fel, aki eljut idáig. A kegyelmi folyamat felismerhető, amikor ki fogja terjeszteni hatását a kicsire a nagy, és a kicsi is hatni akar a nagyra. Itt könnyen záródhat be a tudati világban, aki kooperál a felismert diabolikus vagy az isteni kegyelmi természettel, mert ami az ígéretekben megjelenik, annak tudati megfelelője racionálisan a fél-kész világban a vég felé vezető út közben ismerhető fel. Vannak választások a jegyeségi ígéretek között: "Istent imádd, és csak neki szolgálj. És szeresd felebarátod, ahogy magadat". És egy kérdés: "Ki az és Istenem, és ki az én felebarátom". Az ember, aki felismeri az anyag átalakulását az ismeretlenben, a tudatban vagy lélekben megjelenő anyagit, világképe az ismeretlen energiát is felismerni - így gondolhatja a kérdező. A válaszadó hallgat, mert van ígérete. Az egyik elme ezt hallja: - "Enyém vagy, ma nemzettelek téged". Lehet hallani, eljutni ismét a komplexitás valódi bonyolultságának befejező leütéséhez, de ez nem kész világkép lesz, hanem a megismert ismeretlen része, annak természetének ismerete nélkül. Sokat, ha keresők lesznek, olyanok a fél-kész anyagi világban, mint a kísértetek, akik nem találnak hitet egyedül. Az Egységben fel nem ismert jegyesek „elveszett” gyerekként, és „megtalált” gyerekként sem tudnak élni, mert a világban a többi között a legjellemzőbb jegyet, a kegyelmi jelleget elfogadni, vagy helyesen felismerni nem tudták. Jegyesi ígéret lehet, hogy nincs kegyelem. Egybe egzisztenciánk nem tud behatolni, ha az Egység éltető kovásza nem jó, ha az ígéretet megváltoztató közösség azt állítja, hogy kovásza a régiből van. Az Egységben Egynek énekel a régi én, talán kíséri hangját az első szeretet érzése, annak hangszerén valaki.

Civilizációs eszme nem jó ha olyan vonatot indít el, aminek menni kell hidak nélkül! Ha majd kilövi rakétáját a hadiárva, vagy Mariska néni főtt tojása kemény lesz, akkor a természet megmutatja, ami jellemző rá. Aki lelki erejét akarja gyakorolni ne feledje az irgalmasságot, ez egy esély marad, ha az egzisztencia kritikus jellege elenyészik. Jézus anyja Mária, elfogadta, az értelmében a felfoghatatlan kegyelmet, hogy egy szellemi lénynek, egy angyalnak a szavát, ígéretét. Nem ismert férfit, csak jegyese volt, és fogant, világra szülte a Fiút Betlehemben. Csak úgy lehetett, hogy kegyelemmel volt teljes, és elhitte, hogy ez lehetséges. És valóban felnevelt egy fiatal gyermeket Názáretben, aki harminc évesen felolvasásra jelentkezett, és beszélt is a zsinagógában, életében először, mert szokás szerint csak akkor tehette, amikor harminc éves elmúlt. Felolvasta: „Az Úr lelke nyugszik rajtam” kezdetű prófétai írást (Iz 61,1-11). Szóban kimondta, hogy az írás beteljesedett, mert így lett az ígéretben jegyes. Küldetésével igazolta mindazt, ami le volt írva. Azt is beteljesítette, hogy elküldi tanítványainak a Szentlelket, ami rajta volt, ami vezérelte. És valóban megtörtént így az is, ami az írásszakasz utolsó mondata: „Mert amint a föld megtermi növényeit, és a kert kisarjasztja a veteményeket, úgy sarjasztja ki az Úr az igazságosságot, és a magasztalást, minden nép színe előtt”.

4. üzenet. Az anyagi tudat ordít.

Az profán kommunikáció infantilis változata a ráció hatalmát az önértelem osztható ellentmondásaiban véli elfogadni. A tudat eredeti forrásainál ébredhet arra is, hogy a gyakorlatban megsemmisítheti, aminek alárendelte magát, amit megoszthatónak vélt. Vagyis az anyag és annak formálója a közösség terében felismert feltételt teljesít azzal, ami a történet folyamatában rész szerint van meg. Ahogy a gyermeki elmében is megjelenik a pusztítási reflex, mikor még nem hatalmasodik el, viszont a környezet tehetetlenségét indikálja, és ezzel együtt lesz a jelenség tárgyszerű. Rendszerint késve, egy lelki dráma után történő döntés helyezi a lelki vagy tudati erőt az anyag fölé. Vagy az önértelem szánalmas módon épp saját világába vetíti bele azt, ami a környezetben elfogadott, és paradox módon feloldódik egy tágabb közösségi modellben, a racionális világának határán túlhaladva. Az információ a történési folyamat kialakult világába az alanyi tudattal is beléphet, ha tudja lelki erejét megfelelő helyen kezelni, vagy sajnálni kezdi magát, mikor a szakrális kommunikációt, annak helyi kultúrkörét befogadás helyett uralni akarja. A személyes én közösségi, az alanyi lét informatív. Aki nekiront sértetten az anyagnak, többnyire régi környezetbe lép, mert amivel szembehelyezkedik az adott helyen a közösségi ígéret. Az racionális tudat akkor ordít fel, amikor ráébred, hogy mennyire szegény, mert nem ad az elmének nagyobb kanalat az élet élvezetéhez. Az anyag lázadása lehet egy esemény, valójában azonban az abszolút szeretet komplex világa iránti vágyakozás kezdeti jele. Még az alanyi éhséglázadás gyermeki jellegű, megjelenik saját világában, a felnőttkor bukása. Amit leírnak lelki sérülésként, később személyes értelmezést nyer, ez nem felfoghatatlan. A szakralitás kegyelmi esemény iránti lelki vágyat a rációban már meghaladni látja, és a történés önvédelmi értelmet nyer. Ami rosszabb amikor a vallások összemosni akarják a profán kommunikációs térben a kultúra inflációját a szakrális időkkel. A visszavezetés nehéz, amikor a valódi éhségben védekezve, a tudati túltápláltságban utánozzuk a kulturális rációt. Ha lelki nyugalom miatt az agy kizárja az éhségérzetet a tudatból, akkor az védekezik. Ok nélkül az oktalanra célozni nem akarok, amikor az elme megkövesedik, mert a véget érő jelenben csak a jövő története lehet folytatás. 

Tagadhatatlan, hogy valós az anyagi tudat éhsége komplex, és az abszolút létezőre tekint a gyökeresen eltérő lelki éhség, vagy a tudati éhséglázadás értelmezésében a történeti folyamatosság nem mindig térben nyilvánul meg. Amit a rendszeresen anyagiba forduló világszemlélet hatalmi, vagy ön-felszabadítási kérdésre akar válaszolni, ott a tudati erő más gyökereket ereszt, mint a lelki erő. Amit az önértelem ma még átláthatatlanak mond, később a gyakorlatban eltérő gyümölcsöket hoz. Felismerhető, ahogy az is, hogy csak töredékesen tud értelmes maradni az anyag, és átmegy időbeli folyamatosság világába a kérdés, ahol a közösségi időknek ereje van. Azt képzelhetem, hogy elpusztíthatnak, és magam is pusztíthatok, és a közösség is követi a hatalmi logikát, így töredezett marad az anyagról alkotott tudati képem. Az időben haladó ismeret szükségszerűen felfedezheti, hogy a rész-tudásban reflektálhat magára. Lelki erejében mutathat önmagára, és azért töredékes a tudati felépítménye, mert az abszolútban ilyen. Mutathat az anyagelvű racionális tudat felépítményére a reflexió, de a kultúrák veszélyesek, titkolni tudják létezésükre épülő hatalmi rend hazugságát. Ha a felépítmények háborúja folytatható, amikor a tárgyszerű világ megszünteti magát, akkor sem ér véget. Mert szellemben, vagy a tudatba mi épül be, és mi épül rá, kérdéssé formálható, mire válaszok adhatók. A kérdezés szabadságától függetlenül az anyag és a szellem kölcsönhatása komplex marad, mert a leírhatók mélyén ott van a mondatban, az Igében meghatározó kijelentés, ami az egységre mutató ígéret, mert a válaszokban is csak töredékesen mutatkozik meg a felépítmény, kegyelmi ígéretként. Nem igaz, hogy minden állítás kérdésként is megfogalmazható, mert ez csak a hazugságra érvényes. Ugyanis a többnyire hangos önfelszabadító szellem vagy nagyon korlátolt, vagy túlzóan szabados, és aki a lelki tényezőkről nem rendelkezik árnyalt ismerettel, csak árnyékos ígérettel. Az anyagi halálról, anyagi tudatról fogok tudni, de belemerülve, mintha értelmem nem kívül maradna, mégis felfedezem a környezeti Identitásokat. Általános a "közösségibe" elfogadó módon és kritikusan, mégis személyesen kell tagozódni. Ha nem lehet elképzelni az anyagi töredezettség mibenlétét, akkor miben látná meg abszolút létező tárgyszerűségét az emberi ráció. A töredezettség megszüntetésére külső eszközre lenne szüksége. Mi jelezné a periférikus környezetben lévőről, hogy arról beszél, ami azon kívül van. Csak akkor ordít önértelmének perifériáin, amikor vakot, vagy bénát lát, aki nem a rendszer része, ha önmagára mutat. Benne van a periférikus látás a rációban, mégis ordít, ha kívül is lehet. Ki fogja felismerni, hogy mi a teljesedni látszó ígéret.

3. üzenet. Megkérdeztem a köztünk élő gyermeket.

A vigasztaló Szentlélek biztatását meg nem értve, meg akartam osztottam egy titkot itt írásban, de nem a titkot kellett közzétenni. Az elmúlás folyamatát élő világ, és azok a gyermekek, akik nem fognak megszületni, számomra élő valóság. A ráció, vagy inkább a lélek értette meg velem, hogy nem írom le, ami élő szóban elmondó, amikor hallják azokat, akik beszélnek a lélektelenség ellen. Valamely formában látható ugyan, hogy nem érdektelen az elmúló gyermeki lét emléke, forrásának ismerete azonban legyen kérdés, mert a titok felszínre jut így is. A világra hasonló módon kérdez a lélek, mint ahogy a gyermek kérdez vissza az éltesebb korúra. Régen látom, hogy a világ számára érdektelen a saját válaszokkal még nem bíró gyermek, ha a világi előítélet is a másik ember haszontalan gyermekét nevezi nevén, annak szülei, testvérei helyett. Így maradhat a lélek a gyermektelen világ számára, mit az ezer éve lehullott eső, mely a földben mélyen elrejtett barlangokban gyűlt észrevétlenül.

A jó és erős Szentlélek, lesz közvetítő, az ajándékozó, a bölcs kezdet, aki figyelmeztet hogyha kineveti a rossz mag gyermekét a világ, és azokat sem szereti, akik szeretnek immár reményük fogyatkozásában. Ha nem figyelmeztetne a Lélek, gyermekeink nevelő erejét ki érthetné meg felnőtt tudattal, hogy kétséges az önfelszabadítás, amivel büntetjük a bennünk élni akaró gyermeket. Felnőttségére a világ egyre szaporodó halottjait számlálja. Így, akiket eltemetett az anyag, nem éri el az Egy kegyelmét a gyermeki kérdésekben. És amikor a köztünk élő gyermeket kérdezem meg, hogy kihez marad hű mindhalálig, nem tudja a választ. Van írása arról, hogy a kegyelem nem szűnik meg addig, amíg véget nem ér a világ, mert aki érti, bármilyen Úrnak szolgája legyen is, szabad akarata van. A kegyelem kis rabszolgái viszont nem mindig ismerik fel, hogy a halottak ítéletének anyagi vonatkozása inkább elvi kérdés a világ állapot béli változása az elmúló anyagi világban. Az ígérettel találkozó úgy van a lélekkel, ahogy szembesült életében vele, ahogy a gyermekre a lelke visszakérdez.

Az egzisztenciális, vagy filozófiai válasz elhal Egy új világvallás korszaka idején. Az egység hazugsága inflálódó titok, nem meglepők a gyermeki hit megnyilvánulásai. Amikor kimondja a kis ember, hogy van születési papírja, és ez alapján jogot kapott a kegyelemre. Aztán majd később folytatva ismét megrendítőt mond, jogom van dönteni élet és halál dolgában, mert valakik, vagy ugyanazok más módon, indokot adnak a bíráskodásra, az öntörvényűségre. A lélek dolgai teszik majd nevetségessé, nem a személyes érlelődés hiánya a kegyelmi világban. Úgy tudják meg, hogy van válság, mikor kritikai mosolyterror van, és aki részese az nem kegyelmez. Miféle választ tud adni egy nép az ifjabbaknak, ha majd a korosabb ifjúk  is azt mondják a lelkes szülőnek: „a közösség anyagiban él”, és a halottak között ne keressük az élőt. Látva, hogy az adósságcsapda igazolja a világ gyermekeit a látszat felnőttségben. Új papírt ad az elveszett világban, hitellevelet, hogy már felnőtt, bár nem az. És megöli gyermekeit anyagban szült elvekkel, amikor visszaveszi a papírt az egy nélkül az egység. A gyermek elmondja, hogy megérti, mégis a kegyelmi világba akar visszatérni. Ha a régi kegyelmi világ elnémul a gyermek anyag némasága sem lesz Egységes.

Az Egységből visszajuthat a kegyelmi világ az anyagiba, de akkor, amikor új anyagból dolgozik a szabó, az elveszett kabáton jel lesz a beszédes némaság. Nem gondolja senki, hogy a „meghalt, mert élt”, vagy a „ne keressük a halottak közt az élőt” szavak, vagy a világpolgár neve valamely eredeti jelentéssel bír még. A periférikus tudat egyéni víziói bírnak jelentőséggel, hogy az Egység nem maradhat meg. Jelentéses időben ki kell mondani, hogy Egységben kimondható: „Egy lélek van rajtam”. Ami akkor is jel, ha kérdés követi, ha Egységünk némaságára már nincs válasz. Ha a személyes énünk második szava az önreflexió, akkor látja meg a gyermek, hogy az első tett lesz a szava, a második a megtérés, és papírt fog adni arról, hogy ő bizony nem elveszett, inkább megtalált gyermek. Logikája gyakorlati a lélek világába lépve, ha már kevés az idő.