Általános jelenség, amit a megnyilvánulás kényszere okoz, amikor
az egyén reflektál valamilyen dolog mibenlétére, és provokálónak érzi, ha más
formában valami hasonló kapcsolatba hozható vele. Az ember ezért rendre elhárító
módon kezeli a kihívást, miközben szívesen mutatna rá, mint egy kiválasztott, szinte megisteniesült szerepére, sajátjaként értelmez olyan nézetet mivel a
nagyvilág úgy tekintene rá, mint amit elhárító módon nem nyilvánít ki. A nemzetek
hasonlítani akarnak a tévesen civilizációnak nevezett összetett valóságra,
olyannak látva, amit önmagára vezethet vissza. Benne van az egzisztencia, a
kozmoszban mutató teleszkópjával, és a „belül lévő” nagysága ellenére sem
akarja megtanulni, hogyan tud „magára hagyottan” reflektálni a kicsire és a
nagyra. A Lélek és az egzisztencia hordozza a születés előtt, vagy az egyén az
élete vége után, egy reflexiós kényszert. Amikor eleven lehetne az ember nem
ismeri még a dimenziókat, nem tudhatja azt a tudást, amivel majd érvelni fog.
Még fél attól, hogy porból lett és porrá lesz, mert érzi még az Egy létezőt,
aki Szellem Test és Lélek. Vagyis a személy, aki a maga örömére olyan világot
teremtett, mely az embert, a személyes én szabad akarata miatt Egységre is
szólítja különleges módon, nem szétválasztva van beleszőve egy örömhírbe. A
természet fonákjával együtt létezik, ahogy látható, mint a nem létezők egysége,
a nem létező egyben. Amikor a jó és a rossz kérdésével kell foglalkoznia, a
kereső attitűd már nem helyezi előtérbe azt, hogy hajlamos előbbre helyezni
tapasztalatát a természetes állapot-béli kötelességnek. A teremtés jelensége,
két tudást feltételez, ezért találja mega „kereső” és az „ismerő” a másikat.
Mégis, a régi tudás az újhoz hasonlóan egy töredezettségre hajlamos
memóriahordozóba van elmentve. A jelen a múlt és a jövő kiolvashatóvá tehető a
nehézségek ellenére, mert egzisztenciájának speciális ismerete nem beszűkíti az
embert, és a transzcendens önreflexió által lelkiségét is elővételezheti.
A közösségi és személyes identitások időben folytonosak és
változnak, lelki ismeret és az egzisztencia önmagára mutató memóriaképe mégis töredezett.
Létezik a jó és a rossz megkülönböztetésének isteni, nem kiérdemelhető
adománya, ami nem írja felül az ember állapot-béli szabad akaratát, ezért Egy
válaszra transzcendens módon visszakérdezhet a kereső, mert így is realitás
tudás lesz az eredmény. Megtalálható az önreflexióban a lehetséges válasz, ami
esetleg több válaszhoz is hasonlít, mégis egyedi formában jelentkezik. Tudomásul
tudja venni az én, hogy az Egyben megtalálható az Egységes válasz, a
memóriahordozóban több válasz és kérdés lehet. A „civilizáció” egy
transzcendens válasza csak a hozzáféréstől függ, mert az ismeret mennyisége az identitások
korlátjai, ami lehet a memória miatt rendszerhalál. Átmenetileg, ami megszüntet,
a kereső hitben úgy marad élő, ha a megszólítás gyakorlata megmarad.
A kérdések átfordíthatóvá vannak téve, amíg a pornak és hamunak
tetszik ki a jó ábrázolata. Mert aki a jövőben és a múltban is tetszeleghet, az
Egy teremtő elevenebb választ még az életben, vagyis a jelen időben. Ahol a szellem,
a test és lélek Egy, három személynek tekinthető a beteljesedő hitben, és a
tények kényszerítő ereje nem elégséges válasz. A kérdező nyit ajtót a válasznak,
mert a kopogtatás önmaga is jó hír.
Az élő beszéd köztes állapotban látszólagos eredményekhez köt, és
az Ige jelöli ki a cselekvés irányát, mert az igék vezetnek tárgyszerűséghez. A
folyamatokban látható meg milyen Erős és mérhetetlenül bölcs megnyilvánuló
személyes Isten. Aki Jézus példa-beszédeben, az egyszerűben akarja megérteni valóságot,
élő kövekkel épít, ahogy a tanítványai is élő kövek lettek. Jézus apostolait
elküldte Isten országának közelségét hirdetni. Általános jelenség, hogy a javakra
törekvő ember hamar elveszíti kereső hitét, a személyes és kopogtató Egyben már
folyamatként tudja felismerni a történelem Istenét. A szegények azok, akik
ajtajukat inkább kitárják a kopogtatónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése