13.üzenet. Lássátok a szavakat.

Tudom ma már a növekedésről, hogy nem az oly kitüntetőnek látszó civilizáció öröksége, és csak a kihívás eseményével hoz kapcsolatba, ami a felnőttségben az egzisztencia és lelki erő érlelődése. Közel az idő, ami olyan világképet kínál, ami még megfelel a gyermekkor önértelműségének, vagy következik abból. Mégis a megtérés eseményéhez hasonlóan a fél-kész világba szólít ki, ahol a még belebeszélni tanító önértelem „diadalát” felcseréli az „egységesen egyszerű”. A közeli jövőt kíséri a kiszáradt világban élve, a készség látszata, amit megtudunk, hogy nem csak forrásaink apadnak el, de tűz is fog pusztítani. A kövek beépülnek alapjaikba, és a növekedés félig égett fáit hordják a még áradó folyók a tengerbe. A vizek már nem a forrásból, hanem a kopár hegyekből zúdulnak alá. Az Ararát magasából az égés nyomai látszanak, és a tetők burkolata sem látszanak, mert ami fent volt leesett, az élő kövek is üres medencékben növesztik a bennük vetett magot. Hasonlóan a lelki drámák, nem lesznek beszédtémák már a periférián, és a tudat tisztának véli, ami töredékes természetű. Lesz kiszólítás, mint kezdetben, fényességbe nézve lássátok a szavakat. Lássátok a szavakat, mert ahogy a világba hívás megszólító volt, és amilyen töredékes a vége, a megtérés is töredezett, és ha a növekedés kezdete, érzékeli a képeket és a hangokat, olvasva cselekedjétek azt, aminek sikere ma lehetségesnek látszik. A világ lelki drámákat él meg, amit képekben és hangokban vetít ki. Ne higgyétek, hogy a drámákban játszotok. Oda törekedjetek, amiben benne vagytok, ha csak töredékes ismerettel is, az Egység királyságában állapot béli kötelesség van, és a készség is kell.

Megtérés előtt már az Egy tekintete előtt voltam, az Egy folytatódó látomásai addig tartottak amíg a múlt idő köszöntött. Az Egy kegyelme mellett engedelmesen a „civilizációt” akartam megtalálni, miközben hazug létezését ismertem, félrevezetett, és kinevetett a hátam mögött. Személyes önmagát még nem mutatta meg. Most tudom, hogy látásban régen ismerem az embert, a bűnök zsoldját lelki drámáikat. Megtérés után kezdett a hazug nyíltan támadni, ilyenkor a kicsinység tudati ereje tartja meg a cselekvő embert. A bűn zsoldja, hogy amikor a gazdag vegetáció túlterjed gyümölcseiben a hasznosság, a környezeti tisztaság keretein, gyümölcsei elvesznek, láthatatlanok lesznek. Láthatatlan lettem, amikor már új beszédeket hallottam, de leírva ezek képtelenségnek látszottak, a civilizáció útólért. Nem mondtam ki ezeket a figyelmeztetéseket, amint azt kellett volna, így ért véget egy korszak.

Ma tudom, hogy a még egy körben lévő emberek látják egymást, vagyis látni vélnek valamit, ami elmúlt. A teremtett világ nem múlt el, csak egy korszak. A hamis egységgel a nevetséges összetartás múlt el. Van még készség, de a fél-kész világot, már a szavakat látó apostoloknak kell egy korszak elején újra megszólítani. Ha nem halljátok őt, hát lássátok meg a régi korok homályos szavait, és kérdezzetek rá az Igére, ami mutatja a cselekvés irányát. Ismeretünk töredékes marad, de nem csap be.